2013. március 3., vasárnap

Konfliktuskezelés

Nézem a blog jobb szélén látható statisztikát, 1 éve, 10 hónapja és 3 napja, hogy Chili és én hivatalosan is társak vagyunk. Valójában a kapcsolatunk korábbi időpontra datálódik: 2010. november 27-én találkoztunk először. 2010. december 12-én kezdtük bele a nagy kalandba, a hallókutya képzésbe, majd  2011. április 30-án költözött hozzám Chili.

Azóta sok minden történt. Nagyon sokat változtam, illetve változtunk mind a ketten.

Ez különösen az egyik esti - kellemetlen - esemény kapcsán tudatosult bennem. 

Mint már sokszor írtam, a folyamatos séta, haladás híve vagyok. Nincs kedvem leállni és beszélgetni minden szembejövő, mellettünk elhaladó, menetirányunkat keresztező kutyással. Véleményem szerint nem kell a kutyámnak minden másik kutyával megismerkednie.

Ráadásul a segítőkutya egy másik kutyához csak akkor mehet oda, ha arra a gazdájától engedélyt kap: mehetsz. Ez azért van, mert neki nemcsak pl. a lakásban, hanem az utcán is kell segítenie. Véleményem szerint ezt a szabályt nemcsak a segítőkutyákra, hanem úgy általában is érdemes lenne alkalmazni. 

Szóval az esti sétán Chili szórakozottabb volt a kelleténél, ezért lábnál ültetést kértem tőle, majd nézz rám. 

Míg én azon dolgoztam, hogy Chilivel felvegyem a kapcsolatot, a pofámba tolakodott egy nagyméretű, flexin közlekedő kutya. A gazda lemaradva, nem húzta/hívta vissza a kutyát. Nem foglalkoztam vele, hanem továbbra is azon voltam, hogy Chili rám figyeljen. Miután sikerült felvenni a kontaktust, megcsinálta amit kértem, felemeltem a fejem, hogy akkor menjünk tovább. Erre látom, hogy a másik kutya középkorú, férfi gazdája nagy taglejtésekkel magyarázza, hogy milyen bunkó vagyok. Ő köszönt, én meg nem. És miért nem bírok köszönni?!

Nos, két évvel ezelőtt ilyen esetben halálosan zavarba jöttem, és elkezdtem magyarázkodni. Sőt, még én szégyeltem magam. Ha jött velünk szembe egy kutyás, akkor inkább átmentem a másik oldalra, hogy elkerüljem a konfliktust.

"Most": megmondom őszintén egyszerűen lesz@rom, és megyek tovább. A kutya az első, ha probléma van, akkor azon vagyok, hogy akkor, abban a pillanatban oldjam meg. Nem tagadom, ettől még mélyen, belül bánt (mármint az emberek hozzállása).

Eljutottam arra a pontra, hogy nincs értelme mindenkinek elmondani, hogy én hallássérült vagyok és nem bunkó, nem hülye, nem értelmi fogyatékos. 
Sajnálom, hogy ma, 2013-ban még mindig ez az emberek első reakciója/gondolata. Sajnálom, hogy nem látszik rajtam a fogyatékosságom. Sajnálom, hogy még esélyt sem adnak, hanem rögtön ítélkeznek. Sajnálom, hogy még nem találtak ki valami egyezményes jelet, kitűzőt, bármit amit hordhatnék. 

A legjobban azt sajnálom, hogy ezek az esetek mindennaposak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése