2012. február 15., szerda

"Ki mondta, hogy a kutyák nem tudnak mosolyogni?"

A szokásos heti nagy sétánkat pont a hóvihar kitöréséhez sikerült időzíteni. A lakásból elnézve nem tűnt vészesnek, csak annyi látszott, hogy sűrűbben esik a hó, mint szokott. Chilire ráadtam a cipőt és most az esőkabátját is. Eleinte szél sem volt. Már az út felét megtettük, amikor egyre intenzívebben kezdett esni, és a szél is feltámadt, látótávolság hirtelen lecsökkent, csak elmosódott foltokat láttam. Chili csinos hósipkát növesztett.

Nagyon élveztem, fülig ért a szám (jó én hóimádó vagyok), sehol egy lélek, jó volt a friss hóban trappolni, megbirkózni az elemekkel. Olyan érzés volt, mintha felkapott volna minket a szél, s 1000-1500 kilométerrel arrébb, egy északi városban rakott volna le.

Ki mondta, hogy a kutyák nem tudnak mosolyogni?
Chili meg új játékot talált ki magának. Eldobtam neki a játékát, odafutott, majd úgy csinált, mint aki nem tudja felvenni, kaparászta a havat. Képes volt több percig elmélyülten vadászni a játéka után... 


Ha már annyira kapirgálós napod van...  - gondoltam egyet és a lakásban rendszeresen játszott szimat, keresd játékot átültetem a friss - még nem összetaposott - hóra: lefogtam Chili szemét, eldobtam a kongját, majd szimat, keresd-el kerestettem meg. Neki ez elég nehéz, mert ő lustaságból a szemét használja az orra helyett. Ilyen helyzetben (vagy pl. nagy fűben) viszont rá van utalva, hogy szimatoljon. És hogy honnan tudom, hogy lustaságból? Hát onnan, hogy ilyenkor bezzeg gyorsan megvan a keresett tárgy.


Mire Szent István parki futtatóhoz értünk egyik pillanatról a másikra elállt a hóesés, kisütött a nap, gyönyörű kék lett az ég. Sőt, elkezdett olvadni.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése