2011. október 14., péntek

Ritka kedves BKV ellenőrök

Ma volt a habilitációs kutyakiképző tanfolyam utolsó órája, hulla fáradtan igyekeztünk haza. A Deák térnél leszálltunk a metróról, hogy átszálljunk egy másikra. A mozgólépcsőnél botlottam bele 2 középkorú, kulturált, jól szituált jegyellenőrbe. Ahogy felém indultak azt hittem, hogy a szájkosár hiánya, vagy valami más nem tetszik nekik, ezért vonakodva álltam meg, semmi kedvem nem volt a szokásos magyarázkodáshoz. Meglepetésemre csak azt kérdezték meg, hogy nem kellene-e ölbe venni. De, mindjárt! Erre megpaskoltam a vállamat és a kutya felugrott. Ez nagyon tetszett nekik, megkérdezték, hogy megsimogathatják-e. Teljesen odáig voltak Chilitől, mindenfélét kérdezgettek tőlem, hogy hány éves, viszem-e fodrászhoz (nem elírás!), hogy okos-e, tud-e trükköket, szeret-e labdázni? Mit szól hozzá a kedves párja, ugye féltékeny? Jaj ugye most fáradt (a kutya), jaj de okos!

Ugye milyen tünemény állat a kutya, az övé nagyon szeret labdázni. Még a telefont is elővették és megmutatták a saját kutyájukat, meséltek róla. Pl. ha hazaér, akkor először a kutya kap egy puszit, utána a felesége, nagyon rosszcsont felugrik az ágyba, van egy gumicsirkéje amit mindenhova visz magával, elássa úgy hogy a taraja látszik ki...

Természetesen most sem hagytam ki, hogy elmondjam, hogy ő hazánk első, vizsgázott hangjelző kutyája. De ugye nem magának segít, hall nem? Nem, siket vagyok, szájról olvasok. Hűű, jajaj! Akkor miben segít egy ilyen kutyus? Elmondtam hogy ébreszt, csengő, sms, kopogás, főzőóra stb. 
Az arra járó kollégájukat is odahívták, hogy nézze meg milyen édes és megkértek, hogy legyek szíves mutassam meg neki is, hogy ugrik fel a kutya a karomba. Én meg letettem, kértem tőle egy sziát (integetés), meg ugye a felugrást.

Még nem volt ilyen pozitív élményben részem, mióta közlekedünk a kutyussal, tényleg nagyon aranyosak voltak. Bár az annyira nem tettszett, hogy a jó 15-20 perces beszélgetés alatt végig tapizták a karomba fekvő kutyust, de nem volt szívem rájuk szólni. Közben az arra haladó utasok is megnéztek minket, vajon miért vesz körbe minket 3 BKV-s... Több külföldi is odajött a beszélgetés alatt, megsimogatta, egy hölgy Chili fejéhez tartotta az arcát és erre a kutya többször is megnyalta az orrát (aki nagyon hálás volt ezért). Hajaj, erre az egész bagázs elalélt a gyönyörűségtől, újból jaj de édes, okos stb. (Amúgy a legújabb amivel mostanában egyre gyakrabban találkozom: ha már egyszer nem vagyok mozgássérült és vak sem, akkor Chili biztos terápiás kutya. Ezért mondom úton-útfélen mindenkinek, hogy ő hangjelző. Nagyon-nagyon várom már, hogy legyen végre informatív hámunk!) 

Azzal búcsúztak, hogy remélik hamarosan találkozunk!


2 megjegyzés:

Pöttyösök írta...

Ritka az ilyen pozitív élmény, de nagyon jó érzéssel tudja eltölteni az embert. Pláne, ha már voltak rossz tapasztalataid, és tudsz mihez viszonyítani.

Ha pl. Milka a hámban sétál, vagy ráteszem a lila kendőt, kíváncsian kérdezik, mi az a piros kereszt rajta. Majd visszakérdeznek, hogy "Jééé, terápiás kutya, hát az meg mit csinál??" Elvétve találkoztam olyannal, akinek lett volna fogalma arról, kb. mit takar a kifejezés. Ilyenkor mesélek egy kicsit, amin elámulnak.
Ebben nincs semmi nagyzolás, én nem használom arra az igazolványt, hogy ilyen-olyan előnyökhöz jussunk általa. A lényeg, hogy minél többen tudjanak a terápiás és segítőkutyák létezéséről és hasznos tevékenységéről :)

Ysani írta...

Tényleg nagyon kellemesen csalódtam, a múltkori boltos eset gyökeres ellentéte...:)

Érdekes, én meg pont az ellenkezőjét tapasztalom, újabban úgy jönnek oda, hogy alapvetően terápiásnak feltételezik és magyarázkodni kell, hogy nem, ő nekem segít. Egyből simogatni szeretnék, mert a terápiásnak ugye csak ez a dolga (mármint ezt gondolják). De volt már olyan is, hogy megkérdezték, hogy ugye vakvezető lesz belőle?

Megjegyzés küldése