2011. szeptember 17., szombat

Tanulságos bemutató Szombathelyen

Korán keltünk, mert indulás előtt alaposan ki akartam kefélni Chili szőrét, ahogy egy jóképű úrfihoz illik. A fürdésre viszont már nem volt idő, így csak egy vizes törülközővel frissítettem fel a bundáját. A ház előtti rövid séta után 3 órás autókázás következett. Apa vállalta a söfőr, a hugom meg a segéd szerepét... Pont ebédidőben értünk a városba, Lajos Andrea szervező javaslatára a Gödör - A haspártiak vendéglőjében ebédeltünk. Nagyon hangulatos hely, jó árfekvéssel, a kutya miatt sem szóltak, de sajnos mindhárman - egyöntetűen - csak gyenge közepesre értékeltük a konyhájukat. (A tálalás borzalmas volt: én pl. borzas husit rendeltem, ez abból állt, hogy két kanálnyi odacsapott nem túl friss rizs a tányér szélén meg egy nagy, vastag aranysárga színű valami. Mind a rizs, mind a tócsniba burkolt hús is ízetlen volt. Paradicsomsalátát kértem utólag hozzá, melynek ecetes-hagymás íze végre feldobta ezt az egyhangúságot. Hiába a nagy adagok, az ember ízlelőbimbóit nem lehet megtéveszteni. A kutyát viszont nem érdeklik az ízek, a maradékot boldogan befalta vacsorára.)

Hamarább eljöttem az étteremből, mert bemelegítésképpen minimum 15 percet akartam labdázni a kutyával. A Műv. Házba érve épp a megnyitó beszéd ment jeltolmácsolással, épp vége lett, mire megjelentek a többiek is, kezükben a kutya cuccaival. Még este egy műanyag ládába beraktam labdáit, rongyot, kongot, ébresztőórát, főzőórát, hallókás dobozt, ivótálkát, tartalék pórázt, kosarat, jutalomfalatokat, dobókanalat, kefét stb.
Több embert megkérdeztünk, hogy hol találjuk Lajos Andreát, hova kell nekünk menni? A végén az egyik ott dolgozó hölgy elkísért minket egy viszonylag szűk, de hosszúkás folyosóra, ahol szerinte jó helyen leszünk. Majd később megjelent Andrea is, nyomában egy csapat gyerek (kb. 4-12 éves korosztály) a szüleikkel és jóformán "letámadtak" minket. Mindenki egyszerre akart tőle pacsit kérni, megsimogatni, kérdezni tőlem. Nagyon zavarba jöttem, csak kapkodtam a fejem, a kérdésekre is alig tudtam válaszolni, mert nem tudok egyszerre a kutyára és az emberek szájára is figyelni.
A "bemutatóból" észrevétlenül állatsimogató - terápiás foglalkozás lett. Volt egy apuka, akit a jelzések is érdekeltek, nekik a főzőórát felhúzva akartam megmutatni, hogy mit tud a kutyus. A helyzetet nehezítette, hogy mindenki árgus szemekkel leste a történéseket, s egy gyerkőc meg a lufijával hadonászott a kutya orra előtt, így csak kis rásegítéssel ment a jelzés.
Chili csodálatosan viselkedett, mert így beszorítva és az én zavarom ellenére is végig szemkontaktusban voltunk, póráz vége a kezemben, szinte az összes trükköt felvonultattuk a gyerekek legnagyobb örömére. Folyamatosan dicsértem, szóval, simogatással, falattal. A pacsit kivéve csak rám hallgatott, pedig a  gyerekek próbáltak utánozni engem és egyszerre tartották a kezüket, mondták a vezényszavakat. A labdát bármennyire is szerették volna nem engedtem meg, hogy eldobják, mert attól csak Chili felpörgött volna. Közben minden oldalról fotóztak bennünket, hivatásos fotósok is, a közönségből folyamatosan felsikoltott valaki, hogy jaj milyen, okos, jaj milyen ügyes. Aki meg ismeri a jelnyelvet, az tudja, hogy gyors, ütemes tapsolással fejezik ki a tetszésüket. Sajnos volt egy kislány, aki a lábával rugdosta a kutyát. Először azt hittem, hogy csak ki akarja nyújtani a lábát (a földön ült) és a kutya útban volt, de aztán újból megcsinálta. Rászóltam, hogy ez a kutyának fáj és nem szabad ezt csinálni. (Chili amúgy csak annyit csinált, hogy arrébb ment, semmi egyéb reakció.)
Szóval azt nem mondanám, hogy nagyon élvezte a helyzetet, de tény, hogy vannak még rejtett tartaléka, s van tehetsége a terápiázáshoz. Erre akkor jöttem rá, amikor 4 gyerek körbeülte a kutyát és a lökd vezényszóra megböki a labdát, így az elgurul. Mindig másnak lökte oda, s ha valamelyik gyerek kérte, hogy neki, akkor oda gurult a labda. Eleinte azt gondoltam, hogy ááh csak véletlenül megy arra, aztán kezdtem rendszert felfedezni a dologba. Sőt, új épp akkor odajövő gyerekeket is bevont a játékba.

Miután elvonult az érdeklődők hada, azonnal fogtam a dobókanalat, labdát és a családtagjaimat hátrhagyva mentem is ki vele az épületből a közeli parkos részre. A bejáratnál épp a pórázt vettem le, amikor megint elkapott minket egy fél tucat gyerek, de ebből csak ketten voltak annyira kitartóak, hogy a füves részig elkísérjenek. Odaérve én dobtam a labdát, a kutyának, ők meg versenyeztek vele. Jó 20 perc labdázás kellett ahhoz, hogy kimozogja a felgyülemlett stresszt.

Ezután már csak egy-két érdeklődő volt, többnyire azok, akik a wc-be igyekeztek... mert az pont a folyosó végén volt. Chili ennek nagyon örült, mert így volt lehetősége egy jót aludni a következő rohamig.
Egyébként kivételnél nélkül szinte mindenki megkérdezte, hogy megsimogathatom-e? Ez annyira új tapasztalat volt, mert az utcán egy kezemen meg tudom számolni, hogy 4 hónap alatt hányan kérdezték meg ezt. Viszont szinte mindenki csak a fejét akarta, illetve egy kislány a nyakát ölelgette, annyira tetszett neki. Az anyukája megjegyezte, hogy hát igen, ez nem olyan, mint az otthoni kutyánk..:) Akinek csak tudtam elmondtam, hogy ne a fejét, nyakát, hanem a hátát simogassa meg. Többnyire azzal vezettem rá őket, hogy azt nagyon-nagyon szereti...

Egy szintén siket nagyon kedves idős hölggyel, meg kitaláltuk, hogy mi legyen a hangjelző kutya jele. Ugyanis hiába magyaráztam, jeleltem nem értette, csak az igazolványt látva értette meg, hogy Chili nem egy átlagos kutya. Erre odavonszolta a férjét, hogy nézd milyen okos! - pedig csak a földön elterülve aludt. Kérdezte a hölgy tőlem, hogyan jelez? Erre a bácsika elkezdte neki magyarázni, hogy megfogja a nadrág szárát és azt ráncigálja... Természetesen megmutattuk, hogy ez nem így megy.

Fellépett egy terápiás csoport is a színpadon négy kutyussal, trükköket mutattak be nézők bevonásával. 
Míg ez ment odamentem a műsörvezető hölgyhöz, hogy legyen szíves mondja be, hogy várjuk az érdeklődöket a folyosón. Elkezdtünk beszélgetni, kérdezgetett rólam és a kutyáról. Aztán kitalálta, hogy menjünk a kutyával a színpadhoz és csinál velem egy rögtönzött riportot. Chilinek a szájába adtam a kosarat, benne az ébresztő és főzőórával, hallókás dobozzal így vonultunk a színpadhoz. De, jaj, megint nagyon zavarba jötten a szám elé nyomott mikrofontól és a közönségtől. Halló emberek számára biztos furcsán nézett ki a felállás, mert én a hölggyel szemben álltam, előttem a kutya ült, mellettem a jeltolmács jelelt. A résztvevők többsége meg a tolmácsot nézte. Elmondtam, hogy mióta van nálam a kutyus, miben segít, hogyan néz ki egy napunk, miben változtam általa, valamint a hallók hozzáállásáról.

A hölgy mint később elmondta rádiós műsorvezető és már többször is vezetett műsort a helyi szövetség rendezvényein. Javasolta, sőt biztatott, hogy használjam ki az adottságaimat, mivel szépen beszélek és egész jól megértem az embereket, ezért menjek el minél több ilyen  rendezvényre, iskolákba és beszéljek a fogyatékosságomról, a kutyáról, a kapcsolatunkról, nehézségekről.
Ezután jött a második roham, a felnőtteké... hogy hívják, hány éves, harap, nem harap megsimogathatom? Jaj de édes, nézd milyen cuki! Taps, taps. Mindenféle irányból lefotózni, együtt, külön, oldalról. Nagy sikere volt, naaa.
Amint kikerültünk a tömegből és leültünk a helyünkre nagyon megjött a munkakedve, ezt ki is használva átvettük, gyakoroltuk a repertoárt a közelben ülők örömére.

Miután elköszöntem Andreától fogtam a kutyát és igyekeztem minél alaposabban ledolgoztatni fizikailag, mert még egy újabb 3 órás út várt ránk hazáig.

A tanulságokról majd a következő postban írok, most csak annyit, hogy összességében jól éreztem magam, örültem a lehetőségnek, mindenki nagyon kedves volt. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, pedig Bogyó halála kapcsán már le akartam mondani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése