2011. szeptember 11., vasárnap

Bogyi halála utáni első napok

Szerdán, miután a hamvasztósok elmentek Apuval mi is kocsiba ültünk és visszajöttünk Pestre. A folyosón, a lakás felé haladva arra gondoltam, hogy soha többet nem fog már várni az ajtóban. Mindig annyira örült nekem, akkor is, ha csak a szemetet vittem le. A lakásba beérve, amikor megláttam a plédjét, belefúrtam az arcom, na akkor jött rám egy igazi nagy sírás-roham. (Azóta már nem, vagy csak alig tudok sírni. Érdekes, hogy az illata nagyon hiányzik, Chilinek szinte semmi, így olyan élettelen a lakás, legalábbis ami a szagokat illeti.) Miután jól kisírtam magam elkezdtem pakolászni, átrendeztem a hálót, felporszívóztam a lakást, lesúroltam a csempét a wc-ben... de csak addig tartott a rend, míg be nem fejeztem, mert onnantól kezdve szanaszét hagytam a dolgaimat, ruhák, papírok, újságok a földön, a mosogató és a pulton végig halomban álltak a lábasok, tányérok, poharak, a szennyes is dugig tele. A szerda késő éjszakai és csütörtöki sétáknál nagyon türelmetlen voltam a kutyával, főleg az idegen kutyákkal való cirkusz hozott ki nagyon a sodromból. Aztán péntek körül kezdtem azt érezni, hogy túl vagyok a sokkon, elkezdtem visszatérni a régi kerékvágásba. Megnyugtatok mindenkit, azóta rend van és a kutyával se veszekszek. Sőt!

Ahogy telnek a napok ürességet érzek, elvesztettem a lelkem egy darabkáját és amolyan jégcsap üzemmódban vagyok. Nem tudom jól elmagyarázni, de érdekes módon ez a lesz@rom mi történik körülöttem ez Chilinek pont jól jön, mert ez valamiféle "magabiztosságot" kölcsönöz nekem, de lehet hogy csak azt érzi, hogy jobb ha most nem szórakozik velem... És tényleg, egyre kevésbé próbál bohóckodni, és ez neki is, meg nekem is jó. Furcsa, hogy már nem kell hazasietnem, addig sétálhatok Chilivel amíg jól esik... Többet szeretgetem, egy leheletnyivel több mindent engedek meg neki. 

Ezúton is szeretném mindenkinek megköszönni az együttérzést, a támogató kommenteket! Sokat jelentenek nekem, erőt ad/adott.



"Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül, mely a szél zúgásán is túl hall. Egy kis rész belőlem, amely a tengerig elér. Ahogy a lábamnál pihen, amint a legkisebb mosolyomra farkcsóválással válaszol, s a fájdalmas pillantás, ha nélküle indulok el, ezerszer elmondta már, hogy egyedül értem él. Talán bele is betegszik az aggodalomba, amikor nincs velem, hogy gondoskodjon rólam. Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát. Amikor mérges vagyok, addig mókázik, míg meg nem nevettet. Ha boldog vagyok, örül ő is. Ha bolond vagyok, nem neheztel érte. Amikor elégedett vagyok, ő is büszke magára. Nélküle nem lennék önmagam. Vele erőm teljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa tanultam meg, mi az odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmat és békességet. Megtanított figyelni olyan dolgokra, amelyeket korábban észre se vettem. Amikor térdemre teszi a fejét, elmúlnak az emberi fájdalmaim. Ha mellettem van, megvéd a sötétségtől és a világ más ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy várni fog rám... akármeddig... akárhol - ha szükségem lesz rá. És én tudom, hogy szükségem lesz - ahogy mindig is volt. Ő az én kutyám."
Gene Hill


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése