2011. szeptember 30., péntek

Nem vagyok bűnöző!

Vasárnap a pályáról jöttünk hazafelé, amikor a nagy melegben megszomjaztam. Ezért gondoltam, hogy beugrom a Móricz körtér a sarkán levő Sparba. A kutyán rajta volt a hám, halti. A boltba belépve két őr közül az egyik rögtön odajött, hogy kutyával nem lehet bejönni, már épp válaszolni akartam, amikor meglátta a vöröskeresztet s rögtön visszakozni kezdett. Arrébb ment, de ettől fogva árgus szemmel figyelték, hogy mit csinálunk. Chilivel semmi gond nem volt, nem zavartatta magát az orra előtt levő kenyerektől sem, még csak oda sem szagolt, míg én a pékáruk közül válogattam. (A piacon úgy sétál vagy áll a húspultok előtt, mintha semmi csábító nem lenne ott.) Miután megvettem amiket szerettem volna, a pénztár közelében rámszólt, pontosabban rámordibált egy vásárló, hogy "héé, hölgyem, ide kutyát nem lehet behozni!". Erre a biztonságiak egyike mellém állt és addig le nem szállt rólam, míg nem fizettem. De ezt úgy kell elképzelni, hogy végig a kezemet meg a kosarat figyelte. Mint aki csak arra vár, hogy valahol végre hibázzak. Hát szegény nem járt jól, mert szépen kifizettem a termékeket, a kutya is csak türelmesen várta, hogy végezzünk.

És most jön a poén! Míg annak a viszonylag kis üzletnek mind a 4 biztonsági őre velünk volt elfoglalva, addig egy szakadt, régen tisztálkodott hajléktalan lopott!! Az egyik eladó vette észre, ő mondta az engem követő őrnek, hogy üríttesse ki a zsebeit, mert ő látta, hogy elemelt valamit. És tényleg, egy 20 dekás füstölt sajt volt nála.

Na, akkor most kire is kellett volna jobban figyelni?!

Nagyon kellemetlen, megalázó érzés volt.

Eddig is voltak gondjaink a biztonsági őrökkel, de ennyire még soha nem szálltak ránk. Nem véletlenül mindig hordom magamnál az igazolványt és a törvényt, hogy elő tudjam venni, amikor nekiállnak akadékoskodni.


2011. szeptember 17., szombat

Tanulságos bemutató Szombathelyen

Korán keltünk, mert indulás előtt alaposan ki akartam kefélni Chili szőrét, ahogy egy jóképű úrfihoz illik. A fürdésre viszont már nem volt idő, így csak egy vizes törülközővel frissítettem fel a bundáját. A ház előtti rövid séta után 3 órás autókázás következett. Apa vállalta a söfőr, a hugom meg a segéd szerepét... Pont ebédidőben értünk a városba, Lajos Andrea szervező javaslatára a Gödör - A haspártiak vendéglőjében ebédeltünk. Nagyon hangulatos hely, jó árfekvéssel, a kutya miatt sem szóltak, de sajnos mindhárman - egyöntetűen - csak gyenge közepesre értékeltük a konyhájukat. (A tálalás borzalmas volt: én pl. borzas husit rendeltem, ez abból állt, hogy két kanálnyi odacsapott nem túl friss rizs a tányér szélén meg egy nagy, vastag aranysárga színű valami. Mind a rizs, mind a tócsniba burkolt hús is ízetlen volt. Paradicsomsalátát kértem utólag hozzá, melynek ecetes-hagymás íze végre feldobta ezt az egyhangúságot. Hiába a nagy adagok, az ember ízlelőbimbóit nem lehet megtéveszteni. A kutyát viszont nem érdeklik az ízek, a maradékot boldogan befalta vacsorára.)

Hamarább eljöttem az étteremből, mert bemelegítésképpen minimum 15 percet akartam labdázni a kutyával. A Műv. Házba érve épp a megnyitó beszéd ment jeltolmácsolással, épp vége lett, mire megjelentek a többiek is, kezükben a kutya cuccaival. Még este egy műanyag ládába beraktam labdáit, rongyot, kongot, ébresztőórát, főzőórát, hallókás dobozt, ivótálkát, tartalék pórázt, kosarat, jutalomfalatokat, dobókanalat, kefét stb.
Több embert megkérdeztünk, hogy hol találjuk Lajos Andreát, hova kell nekünk menni? A végén az egyik ott dolgozó hölgy elkísért minket egy viszonylag szűk, de hosszúkás folyosóra, ahol szerinte jó helyen leszünk. Majd később megjelent Andrea is, nyomában egy csapat gyerek (kb. 4-12 éves korosztály) a szüleikkel és jóformán "letámadtak" minket. Mindenki egyszerre akart tőle pacsit kérni, megsimogatni, kérdezni tőlem. Nagyon zavarba jöttem, csak kapkodtam a fejem, a kérdésekre is alig tudtam válaszolni, mert nem tudok egyszerre a kutyára és az emberek szájára is figyelni.
A "bemutatóból" észrevétlenül állatsimogató - terápiás foglalkozás lett. Volt egy apuka, akit a jelzések is érdekeltek, nekik a főzőórát felhúzva akartam megmutatni, hogy mit tud a kutyus. A helyzetet nehezítette, hogy mindenki árgus szemekkel leste a történéseket, s egy gyerkőc meg a lufijával hadonászott a kutya orra előtt, így csak kis rásegítéssel ment a jelzés.
Chili csodálatosan viselkedett, mert így beszorítva és az én zavarom ellenére is végig szemkontaktusban voltunk, póráz vége a kezemben, szinte az összes trükköt felvonultattuk a gyerekek legnagyobb örömére. Folyamatosan dicsértem, szóval, simogatással, falattal. A pacsit kivéve csak rám hallgatott, pedig a  gyerekek próbáltak utánozni engem és egyszerre tartották a kezüket, mondták a vezényszavakat. A labdát bármennyire is szerették volna nem engedtem meg, hogy eldobják, mert attól csak Chili felpörgött volna. Közben minden oldalról fotóztak bennünket, hivatásos fotósok is, a közönségből folyamatosan felsikoltott valaki, hogy jaj milyen, okos, jaj milyen ügyes. Aki meg ismeri a jelnyelvet, az tudja, hogy gyors, ütemes tapsolással fejezik ki a tetszésüket. Sajnos volt egy kislány, aki a lábával rugdosta a kutyát. Először azt hittem, hogy csak ki akarja nyújtani a lábát (a földön ült) és a kutya útban volt, de aztán újból megcsinálta. Rászóltam, hogy ez a kutyának fáj és nem szabad ezt csinálni. (Chili amúgy csak annyit csinált, hogy arrébb ment, semmi egyéb reakció.)
Szóval azt nem mondanám, hogy nagyon élvezte a helyzetet, de tény, hogy vannak még rejtett tartaléka, s van tehetsége a terápiázáshoz. Erre akkor jöttem rá, amikor 4 gyerek körbeülte a kutyát és a lökd vezényszóra megböki a labdát, így az elgurul. Mindig másnak lökte oda, s ha valamelyik gyerek kérte, hogy neki, akkor oda gurult a labda. Eleinte azt gondoltam, hogy ááh csak véletlenül megy arra, aztán kezdtem rendszert felfedezni a dologba. Sőt, új épp akkor odajövő gyerekeket is bevont a játékba.

Miután elvonult az érdeklődők hada, azonnal fogtam a dobókanalat, labdát és a családtagjaimat hátrhagyva mentem is ki vele az épületből a közeli parkos részre. A bejáratnál épp a pórázt vettem le, amikor megint elkapott minket egy fél tucat gyerek, de ebből csak ketten voltak annyira kitartóak, hogy a füves részig elkísérjenek. Odaérve én dobtam a labdát, a kutyának, ők meg versenyeztek vele. Jó 20 perc labdázás kellett ahhoz, hogy kimozogja a felgyülemlett stresszt.

Ezután már csak egy-két érdeklődő volt, többnyire azok, akik a wc-be igyekeztek... mert az pont a folyosó végén volt. Chili ennek nagyon örült, mert így volt lehetősége egy jót aludni a következő rohamig.
Egyébként kivételnél nélkül szinte mindenki megkérdezte, hogy megsimogathatom-e? Ez annyira új tapasztalat volt, mert az utcán egy kezemen meg tudom számolni, hogy 4 hónap alatt hányan kérdezték meg ezt. Viszont szinte mindenki csak a fejét akarta, illetve egy kislány a nyakát ölelgette, annyira tetszett neki. Az anyukája megjegyezte, hogy hát igen, ez nem olyan, mint az otthoni kutyánk..:) Akinek csak tudtam elmondtam, hogy ne a fejét, nyakát, hanem a hátát simogassa meg. Többnyire azzal vezettem rá őket, hogy azt nagyon-nagyon szereti...

Egy szintén siket nagyon kedves idős hölggyel, meg kitaláltuk, hogy mi legyen a hangjelző kutya jele. Ugyanis hiába magyaráztam, jeleltem nem értette, csak az igazolványt látva értette meg, hogy Chili nem egy átlagos kutya. Erre odavonszolta a férjét, hogy nézd milyen okos! - pedig csak a földön elterülve aludt. Kérdezte a hölgy tőlem, hogyan jelez? Erre a bácsika elkezdte neki magyarázni, hogy megfogja a nadrág szárát és azt ráncigálja... Természetesen megmutattuk, hogy ez nem így megy.

Fellépett egy terápiás csoport is a színpadon négy kutyussal, trükköket mutattak be nézők bevonásával. 
Míg ez ment odamentem a műsörvezető hölgyhöz, hogy legyen szíves mondja be, hogy várjuk az érdeklődöket a folyosón. Elkezdtünk beszélgetni, kérdezgetett rólam és a kutyáról. Aztán kitalálta, hogy menjünk a kutyával a színpadhoz és csinál velem egy rögtönzött riportot. Chilinek a szájába adtam a kosarat, benne az ébresztő és főzőórával, hallókás dobozzal így vonultunk a színpadhoz. De, jaj, megint nagyon zavarba jötten a szám elé nyomott mikrofontól és a közönségtől. Halló emberek számára biztos furcsán nézett ki a felállás, mert én a hölggyel szemben álltam, előttem a kutya ült, mellettem a jeltolmács jelelt. A résztvevők többsége meg a tolmácsot nézte. Elmondtam, hogy mióta van nálam a kutyus, miben segít, hogyan néz ki egy napunk, miben változtam általa, valamint a hallók hozzáállásáról.

A hölgy mint később elmondta rádiós műsorvezető és már többször is vezetett műsort a helyi szövetség rendezvényein. Javasolta, sőt biztatott, hogy használjam ki az adottságaimat, mivel szépen beszélek és egész jól megértem az embereket, ezért menjek el minél több ilyen  rendezvényre, iskolákba és beszéljek a fogyatékosságomról, a kutyáról, a kapcsolatunkról, nehézségekről.
Ezután jött a második roham, a felnőtteké... hogy hívják, hány éves, harap, nem harap megsimogathatom? Jaj de édes, nézd milyen cuki! Taps, taps. Mindenféle irányból lefotózni, együtt, külön, oldalról. Nagy sikere volt, naaa.
Amint kikerültünk a tömegből és leültünk a helyünkre nagyon megjött a munkakedve, ezt ki is használva átvettük, gyakoroltuk a repertoárt a közelben ülők örömére.

Miután elköszöntem Andreától fogtam a kutyát és igyekeztem minél alaposabban ledolgoztatni fizikailag, mert még egy újabb 3 órás út várt ránk hazáig.

A tanulságokról majd a következő postban írok, most csak annyit, hogy összességében jól éreztem magam, örültem a lehetőségnek, mindenki nagyon kedves volt. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, pedig Bogyó halála kapcsán már le akartam mondani.

2011. szeptember 15., csütörtök

Készülődés...

Nem is meséltem még, hogy szombaton lesz életem első bemutatója Chilivel... A Vas megyei SINOSZ képviseletében Lajos Andrea meghívott, hogy vegyünk részt a kutyussal a Siketek Világnapja alkalmából rendezett családi napon. A cél a hallókutyák népszerűsítése, bemutatni, hogy miben és hogyan segítenek. Nagyon izgulok (ami hátrány, mert ez a kutyára is kihat), mert még nincs tapasztalatom ebben (a kutyának viszont nem ez lesz az első). Nem tudom, hogy a jelzések hogyan fognak neki menni egy számára teljesen ismeretlen, hangos, mozgalmas helyen, hiába stabilak. Ráadásul vannak bizonyos jelzések, melyek szituációhoz kötöttek - a kezdetektől fogva így gyakoroltuk -  ilyen pl. az ébresztőóra vagy a főzőóra, így ezeket lehetetlen pontosan modellezni egy művelődési házban. Mindezt meg is írtam Andreának, illetve emiatt kértem, hogy ha lehet nem szeretnék színpadon szerepelni, hanem egy csendes helyen. Ha minden igaz, akkor biztosítanak egy külön termet vagy a folyosón egy csendes részt ahol be tudjuk mutatni a tudományunkat, illetve az érdeklődők kérdéseire válaszolni.

Nem készítettem pontos koreográfiát, csak vázlatot, mert a sorrend amúgy is Chili hangulatától, munkakedvétől, környezettől stb. függ. Úgy gondoltam, hogy bemelegítésképpen azzal kezdem ami tuti biztosan megy, hogy ezzel is növeljem az önbizalmunkat... Valami ilyenre gondoltam: egy-két jópofa trükk, hallókás doboz megkeresése, majd egy pár jelzés, végül ismét néhány trükk.

Nagyon izgalmas feladat felépíteni egy "műsort", ugyanakkor marha nehéz, mert annyi minden befolyásolhatja a bemutató sikerét. Biztos vagyok benne, hogy improvizálni is fogunk... Szerintem ebből a szempontból a mozgássérült-segítő bemutatók valamivel könnyebbek, mert ott minden vezényszót a gazdi mond, van lehetőség a rásegítésre vagy észrevétlenül kihozni az adott szituációból, ha elakad. Itt ugye ezt nem lehet megtenni, mert pont az a lényeg, hogy minden esetben a kutyus kezdeményez.
Majd drukkoljatok, hogy minden simán menjen!


Siketek Világnapja és Családi Nap
2011. szeptember 17. (szombat)

14:00-14:05 Megnyitó
14:05-14:15 SINOSZ Vas Megyei Szervezet bemutatása
14:15-14:30 Bolyai János Gyakorló iskola 2/a osztály bemutatója mondókák jelnyelven
14:30-15:00 Terápiás kutyabemutató (NEKA)
15:00-15:15 Bolyai János Gyakorló iskola 2/b osztály bemutatója mondókák jelnyelven
15:15-15:45 Shamila Isis Gyöngyei hastánc bemutató
15:45-16:00 SINOSZ Veszprémi tagok előadásában ének jelnyelven
16:00-16:15 Néptánc Szökős Együttes
16:15-16:30 Ergo Sum vers jelnyelven
16:30-16:45 Néptánc Szökős Együttes
16:45-17:00 Ergo Sum vers jelnyelven
17:00-17:30 Roll Dance kerekes székes bemutató

2011. szeptember 13., kedd

Chili tüskéje

A képek szerintem önmagukért beszélnek...a lényeg, hogy a késő esti sétánk után újra elkezdte bányászni a talpát, gondoltam megnézem, hátha van már van valami jele az idegen testnek. Vagy gyulladásnak, kis göbnek (ha még benne van) vagy maga a tüskének kellene látszódnia - vagy semminek (ha nincs benne).

Szerencsére megtaláltam a tüskét, a fele kiállt, de nem lefelé, a föld felé, hanem a másik talappárna irányába. Egy határozott mozdulattal megcsippentettem az újaimmal és kihúztam. Chili hisztijeit ismerve nem gondoltam, hogy könnyen megúszom, de a kutya észre se vette...


  

2011. szeptember 12., hétfő

Amikor "jó" siketnek lenni - pozitív példák.

Szombaton megkezdtem az egyéves szakképesítést adó, akkreditált kutya-fizioterapeuta tanfolyamot, melyet a Magyar Kisállat Fizioterápiás Társaság szervezésében az SZIE Állatorvosi Egyetemen tartanak. Az előadást egy klasszikus felépítésű egyetemi előadóban tartják, használnak vetítőt, hangosítás nincs. A képzés során többek közt tanulunk anatómiát, élettant, ortopédiát, traumatológiát, neurológiát, fizioterápiát. Értelemszerűen rengeteg szakszó, latin szó hangzik el. A teremben a prezi miatt félhomály van, az előadó sétál, időnként a csontvázhoz megy és ott mondja el a fontosabb részleteket.

Mivel én szájról olvasok az első perctől kezdve kiderült, hogy vagy csak a tanárra figyelek és nem jegyzetelek vagy jegyzetelek annyit amennyit értek. Ez utóbbit választottam, vittem/alkalmaztam az FM rendszert is, de sajnos nem tudtam követni az előadást.
Kezdtem nagyon ideges lenni, hogy fogom ezt én így végigcsinálni?! Azon agyaltam, hogy vajon melyik családtagomat kérjem meg, hogy jöjjön el és írja le ami elhangzott? Hol lehet gyorsírónőt találni?

Ezeken gondolkoztam, amikor az első szünetben odajött hozzám az anatómia tanárunk Dr. Szalay Ferenc, hogy lehetett-e érteni ami elhangzott, s ekkor őszintén elmondtam, hogy sajnos a nagy részét nem tudtam követni. Később megjelent az egyesület titkára Kalmár Edit is, aki szintén magától rákérdezett, hogy na, minden rendben ment-e, tudtam-e jegyzetelni.
Őszintén nagyon jól esett a figyelmességük és a kedvességük. Szinte azonnal elkezdtek szervezgetni, hogy ezt a problémát valahogy meg kell oldani. Pár perc alatt kitalálták, hogy a Társaság vesz saját költségen egy diktafont csíptetős mikrofonnal és azt ideadják nekem amíg le nem vizsgázom. Nekik csak annyi kérésük van, hogy cserébe szervezzem meg, hogy valaki leírja a tanfolyam hanganyagát. Aztán még aznap kiderült, hogy egyik csoporttársam hozott magával diktafont, s ezt minden további nélkül ide is adta, hogy nyugodtan vigyem haza, majd később összefutunk és akkor visszaadom. 
Másnap, azaz vasárnap valóban egy vadiúj diktafonnal fogadott Edit. A tanárok minden további nélkül használták, vállalva a hordással járó kényelmetlenséget, csak a szünetek után kellett figyelmeztetni őket, hogy kapcsolják be újra.

Még most is alig tudom elhinni, hogy ez megtörtént, ilyen is van, vannak még olyan oktatók akiknek fontos, hogy valóban megértsék a tanítványok azt amit át akarnak nekik adni. A mostani nehéz napok után végre valami jó is történt!

Ugyanennek a negatív példája: amikor a Miskolci Egyetem ÁJK-ra jártam az istennek se sikerült a tanárok beleegyezését megszerezni a diktafon használatához. Személyiségi jogokra hivatkozva teljesen elutasították.  Utáltam is az egészet, mert csak a száraz anyagból tudtam felkészülni, nem volt hozzá magyarázó jegyzetem. Nagyon örülök, hogy már rég túlvagyok rajta.., de egy kis megértéssel mennyivel könyebb is lehetett volna.

2011. szeptember 11., vasárnap

A balszerencse áradása...

Komolyan mondom, mostanában minden napra jut valami sz...rság. Chili belelépett valami tüskébe, szálkába vagy valami effélébe. Emelgette a lábát, kerülte a terhelését, majd a kisállatfizio tanfolyamon a pad alatt jó 10-15 percig rágcsálgatta, harapdálta a talpát. Az óra végeztével a szünetben kivittem a napra, hogy "jó fényben" megnézzem. A talppárna szélébe fúródva láttam egy szálkaszerűséget, de úgy helyezkedett el, hogy én nem tudtam volna egykönnyen kihúzni. Megmutattam egy csoporttársamnak is, aki szintén látta ezt az izét...ahogy megjött Dr. Biksi Otilia neki is megmutattam, de ő nem látta, mert addigra már nagyon ideges lett a kutya a sok vizslatásra. Azt mondta, hogy majd megkérdezi, hogy ki ügyel és akkor majd bevisz és megmutatjuk, ott valaki le is tudja majd fogni.

Így is lett, tanfolyam végeztével be is mentünk. Figyelmeztettem a dokikat, hogy sajnos nagyon hisztis ezért kértem, hogy kössék meg a száját. Nagyon türelmesen, kedvesen viselkedtek vele, de hiába, az asztalon vizsgálat közben annyira dobálta magát, hogy muszáj volt elbódítani. Ez se ment olyan könnyen, mert ugye vénába adják be az altatót, és a kanül beszúrására is elég rendesen megdobta magát miközben 3-an fogták le. Bódítás után megszabadították a száját szorító kötéstől, majd jött az alapos talpvizsgálat. Sajnos ekkorra már eltűnt az idegen test, valószínűleg mélyebbre fúródott. Vizsgálat végeztével kiültünk az épület előtti padra, 10 percig se tartott mire elkezdett ébredezni. Hívattam egy taxit, majd itthon a kanapéra fektettem, hogy kényelmesen, szem előtt maradva ébredjen fel teljesen. Azóta is csak alszik.., voltunk sétálni. Kicsit furcsa neki ezzel a vastag kötéssel sétálni, de alapvetően jól alkalmazkodik a helyzethez.

Itthon dunsztkötés kellett rá tenni, most nagyon csinosan néz ki az egymásra húzott zoknikkal...

Bogyi halála utáni első napok

Szerdán, miután a hamvasztósok elmentek Apuval mi is kocsiba ültünk és visszajöttünk Pestre. A folyosón, a lakás felé haladva arra gondoltam, hogy soha többet nem fog már várni az ajtóban. Mindig annyira örült nekem, akkor is, ha csak a szemetet vittem le. A lakásba beérve, amikor megláttam a plédjét, belefúrtam az arcom, na akkor jött rám egy igazi nagy sírás-roham. (Azóta már nem, vagy csak alig tudok sírni. Érdekes, hogy az illata nagyon hiányzik, Chilinek szinte semmi, így olyan élettelen a lakás, legalábbis ami a szagokat illeti.) Miután jól kisírtam magam elkezdtem pakolászni, átrendeztem a hálót, felporszívóztam a lakást, lesúroltam a csempét a wc-ben... de csak addig tartott a rend, míg be nem fejeztem, mert onnantól kezdve szanaszét hagytam a dolgaimat, ruhák, papírok, újságok a földön, a mosogató és a pulton végig halomban álltak a lábasok, tányérok, poharak, a szennyes is dugig tele. A szerda késő éjszakai és csütörtöki sétáknál nagyon türelmetlen voltam a kutyával, főleg az idegen kutyákkal való cirkusz hozott ki nagyon a sodromból. Aztán péntek körül kezdtem azt érezni, hogy túl vagyok a sokkon, elkezdtem visszatérni a régi kerékvágásba. Megnyugtatok mindenkit, azóta rend van és a kutyával se veszekszek. Sőt!

Ahogy telnek a napok ürességet érzek, elvesztettem a lelkem egy darabkáját és amolyan jégcsap üzemmódban vagyok. Nem tudom jól elmagyarázni, de érdekes módon ez a lesz@rom mi történik körülöttem ez Chilinek pont jól jön, mert ez valamiféle "magabiztosságot" kölcsönöz nekem, de lehet hogy csak azt érzi, hogy jobb ha most nem szórakozik velem... És tényleg, egyre kevésbé próbál bohóckodni, és ez neki is, meg nekem is jó. Furcsa, hogy már nem kell hazasietnem, addig sétálhatok Chilivel amíg jól esik... Többet szeretgetem, egy leheletnyivel több mindent engedek meg neki. 

Ezúton is szeretném mindenkinek megköszönni az együttérzést, a támogató kommenteket! Sokat jelentenek nekem, erőt ad/adott.



"Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül, mely a szél zúgásán is túl hall. Egy kis rész belőlem, amely a tengerig elér. Ahogy a lábamnál pihen, amint a legkisebb mosolyomra farkcsóválással válaszol, s a fájdalmas pillantás, ha nélküle indulok el, ezerszer elmondta már, hogy egyedül értem él. Talán bele is betegszik az aggodalomba, amikor nincs velem, hogy gondoskodjon rólam. Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát. Amikor mérges vagyok, addig mókázik, míg meg nem nevettet. Ha boldog vagyok, örül ő is. Ha bolond vagyok, nem neheztel érte. Amikor elégedett vagyok, ő is büszke magára. Nélküle nem lennék önmagam. Vele erőm teljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa tanultam meg, mi az odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmat és békességet. Megtanított figyelni olyan dolgokra, amelyeket korábban észre se vettem. Amikor térdemre teszi a fejét, elmúlnak az emberi fájdalmaim. Ha mellettem van, megvéd a sötétségtől és a világ más ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy várni fog rám... akármeddig... akárhol - ha szükségem lesz rá. És én tudom, hogy szükségem lesz - ahogy mindig is volt. Ő az én kutyám."
Gene Hill


2011. szeptember 7., szerda

In memoriam Bogyó and Jerry.





 Israel "IZ" Kamakawiwo'ole - Somewhere Over The Rainbow

Ooo oooooo oooooo oooo ooo ooo ooo
Ooooo oooooo oooooo
Ooo ooo ooo
Ooo ooo ooo

Somewhere, over the rainbow, way up high,
And the dreams that you dreamed of,
Once in a lullaby.

Oh, somewhere over the rainbow,
blue birds fly, And the dreams that you dreamed of,
Dreams really do come true.

Someday, I'll wish upon a star,
Wake up where the clouds are far behind me.
Where trouble melts like lemon drops,
High above the chimney top,
That's where you'll find me.

Oh, somewhere, over the rainbow, bluebirds fly,
And the dreams that you dare to.
Oh why, oh why can't I?

Well, I see trees of green and red roses too,
I'll watch them bloom for me and you.
And I think to myself: What a wonderful world!

Well, I see skies of blue and I see clouds of white,
And the brightness of day.
I like the dark and I think to myself:
What a wonderful world!

The colors of the rainbow, so pretty in the sky,
Are also on the faces of people passing by.
I see friends shaking hands, saying, 'How do you do?'
They're really saying, ' I...I love you!'

I hear babies cry, and I watch them grow,
They'll learn much more than we'll know.
And I think to myself: What a wonderful world!

Someday, I'll wish upon a star,
Wake up where the clouds are far behind me.
Where trouble melts like lemon drops,
High above the chimney top,
That's where you'll find me.

Oh, somewhere, over the rainbow, way up high.
And the dreams that you dare to,
Oh why, oh why can't I?

Ooooo oooooo oooooo
Ooooo oooooo oooooo
Ooo ah, ah, ah... eh ah ah, eh ah ah ah ah... 

Bogyó elment az örök vadászmezőkre...

1998 - 2011
Másfél hete amikor Chilivel a szokásos éjféli sétánkhoz készülődtünk egyszercsak megjelent Bogyó és lecövekelt a bejárati az ajtó előtt. Erre mintegy kérdezve megfogtam a rég nem használt pórázát - válaszul felvillanyozódott, ebből megértettem, hogy jönni akar ő is. Már 3 hónapja éltünk együtt hármasban, és eddig egyszer sem jutott eszébe, hogy esetleg ő is jönne. (Ehhez tudni kell, hogy koránál és betegségénél fogva ez már csodaszámba megy.) Így hát rátettem a pórázt és mentünk közösen egy rövidebb kört, amit hősiesen végig is csinált. Aztán jött 2 nap szünet... Gyanús volt a dolog, két tippem volt: a.) sokan azt jósolták, hogy Chili még éveket fog neki adni, javul majd az állapota b.) halál előtt hirtelen javulni szokott a beteg állapota. Csütörtökön Anikó kutyája Jerry rosszul lett, még bevonszolta magát az előszobába, aztán összeesett és egész éjszaka sírt. Mivel Miskolcon nincs állatorvosi ügyelet ezért csak reggel lehetett kihívni a dokit. Másnap a doki megvizsgálta, majd az elaltatást javasolta. 

Bogyó itt, Pesten ugyanaznap, tehát pénteken úgy ébredt fel, hogy alig tudta kinyitni a bal szemét. Őszintén megmondva eleinte nem gyanakodtam semmi komolyra, mert egyébként ugyanúgy jött-ment, evett-ivott, kakilt-pisilt, ahogy szokott. Valószínűleg az amúgy is szedett fájdalomcsillapító elnyomta a valós állapotot. A váratlan séta utáni vágy és a szemével történt fordulat miatt kezdtem egyre inkább a b.) változatra gyanakodni, ezért eldöntöttem, hogy csakis kedvenc doktornőnknek, Magos Zsuzsának mutatom meg a szemét, mert benne maximálisan megbízom és tudom, hogy megmondja, ha itt az idő. Így kihasználva a lehetőséget, hogy Apa megy haza, vele mentünk mindannyian. Egyből bementünk a dokihoz, aki elmondta, hogy ez bizony glaukómás roham. Gyógyíthatatlan és fájdalmas. Két lehetőséget vázolt fel: vagy megpróbáljuk a kezelést, ami injekcióból, napi 5-6x csepegtetésből és tabletta szedésből áll és ha nem javul akkor elaltatjuk vagy most elaltatjuk. Ez az állapot a kezeléstől nem szűnik meg, csak a szinten tartásra elég, magyarán kb. 4-5 hónapot nyerünk, de a sok gyógyszer tovább terhelné az amúgy is beteg máját és veséjét (így is napi 3 tabletta volt az adag). Azt mondtam a dokinak, hogy oké, akkor ezt megbeszélem a családdal és másnap akkor jövünk vagy kezelésre vagy végleges elaltatásra. A kocsiban már nem tudtam megállítani a sírást. Hazafelé még benéztünk Nagyihoz, neki is elmondtuk, hogy mi újság, kikértem az ő véleményét is,minden eshetőségre felkészülve elbúcsúzott tőle. Otthon a többiekkel is átbeszéltük a dolgokat. Értelemszerűen mindenki sokkos volt, hiszen akkor még csak 4 napja halt meg Jerry.

Borzasztó nehéz úgy dönteni, hogy közben a kutyád még viszonylag eleven, úgy tűnik hogy nagyjából minden okés... de aztán elkezded felsorolni a bajait, akkor már nem annyira happy a helyzet. Végül mindenki véleményét meghallgatva azért döntöttem az elaltatás mellett, mert most még úgymond méltósággal tud meghalni, nem pedig kínok között szenvedve ahogy pár héten belül amúgy is eljutott volna.

Este, miután eldöntöttem, hogy nem szeretném további fölösleges szenvedésnek kitenni, igyekeztem mindent megadni neki amit csak lehet, a legfinomabb sült husit adtam neki vacsorára, minden olyat megengedtem, amit addig nem. Éjfél előtt gondoltam egyet és elvittem sétálni egy utolsó körre, Chilit otthon hagytuk. De pár száz méter után se előre, se hátra, csak minduntalan vissza a kapuhoz. Vissza kellett menni Chiliért...

Így hát ma reggel én, Apa meg Anya 9-re visszamentünk a dokihoz (a hugi műtétje után még nem mozoghat, ezért otthon maradt). Nagyon aranyos volt doktornő, tényleg mindent megtett azért, hogy humánusan történjen a dolog, egyedül voltunk a helységben, az ajtót is bezárta. Mindannyian adtunk egy "utolsó" puszit, simogatást, majd gyengéden megfogtam Bogyit, doktornő meg szépen, óvatosan levágta a szőrt a lábán a vénás injekcióhoz, alaposan lefertőtlenítette mintha ez már bármit is számítana... Az altató tényleg nagyon gyorsan, pár másodpercen belül hatott, lehanyatlott a kis feje a karomra, majd jött a méreg. Pár percig vártunk, doktornő végig hallgatta a szívét, közben simogatta/simogattuk.  Amikor végleg megállt a szíve betakarta a kedvenc plédecskéjével. Láttam, láttuk rajta, hogy őt is nagyon megviselte, nem véletlenül, hiszen már több mint 10 éve volt a betege.

Könnyem-taknyom, mindenem egybefolyva, a kezemben vittem ki, illetve vittem egészen hazáig Bogyót. Hazaérve leraktam a teraszon az egyik székbe, majd "beszélgettem" vele egy sort... Majd Chilinek és Sütinek is megmutattam a tetemet, hogy ők is "elbúcsúzhassanak" a maguk módján.
12 órára, percre pontosan jött a mobil hamvasztós. Nagyon meg voltam elégedve velük, mert nagyon alázatosan, tisztességesen végezték a munkájukat. Beálltak a kocsival az udvarra, majd miután előkészítették a dolgokat, megkérdezték, hogy én akarom-e berakni a kemence-kályha akármibe a kutyát. Természetesen, igen. Amikor beraktam láttam, hogy milyen "tiszta" ez az izé, - ez megnyugtatott. Kiválasztottuk az urnát, majd elmondták, hogy kb. másfél óra lesz. Tényleg így volt,  szóltak, hogy most mehetünk megnézni a hamvait, ha akarom. A "tepsiben" ott voltak a kis csontjai, meg egyéb égési maradványok, amiket kis lapáttal átrakott egy henger alakú tartályba, a többi maradékot, minden kis porszemet meg ecsettel seperte össze. Mindezt egy gömb végű rúddal összetörte, majd átöntötte az urnába. Kérésemre leragasztották, a massza maradékát is alaposan letörölgette - ezt is annyira precízen, alázatosan csinálta, hogy teljesen meg voltam döbbenve, hogy jéé ilyen is van.

Az, hogy az elaltatástól kezdve így végigkísérhettem a kutyát, volt időm elbúcsúzni, mindenki nagyon kedves, aranyos volt - ez nagyon sokat segít a gyászban, az események feldolgozásában. Anikó kötött egy barna szalagot a fehér urnára, ez úgymond feltette a pontot az i-re. 15h után indultunk vissza Pestre, hazaérve első dolgom az volt, hogy az urnát méltó helyre rakjam. Majd meglátva, megszagolgatva a kedvenc plédjét ismét rámtört a sírás. 

Biztos, hogy sok időnek kell még eltelnie, hogy sírás nélkül tudjak róla beszélni, mert nekem ő volt A KUTYA, így nagybetűvel.