2011. augusztus 20., szombat

2006. augusztus 20.

"2006. augusztus 20-án, 21 órakor, az ünnepi tűzijáték kezdetén szupercellás zivatarrendszer - azaz orkánerejű szeleket generáló alacsony nyomású gócokkal tarkított frontzóna - érte el Budapestet. A jégesővel, zivatarral érkező vihar szeleinek sebessége a fővárosban elérte 123 km/órát. A tűzijátékot néző 1-1,5 millió ember pánikba esett és menekülni kezdett, a káoszban 4-en meghaltak, 300-an megsebesültek. Két sérült állapota életveszélyes, több tucat sérült állapota súlyos."

Én is azok közé tartozom akik közvetlen közelről élték át a 2006-os augusztusi vihart. Elég sokáig tartott, mire sikerült feldolgozni a tragédiát. Utólag is hálát adok, hogy nem haltam vagy nem sérültem meg azon az estén.

Reggel, indulás előtt azon gondolkoztam, hogy elvigyem-e magammal Bogyót, de aztán a tömeg miatt inkább itthon hagytam. Pár ismerősömmel az egyik metrómegállónál beszéltünk meg találkát, onnan elmentünk megnézni a tisztavatást, a repülő-showt, közben ettünk-ittunk, egyszóval élveztük a vásári forgatagot. A pesti alsó rakparton, az InterContinental alatt, a Lánchíd közelében táboroztunk le, ott töltöttük a fél napot. A rakpart tövében, a falnál bódék voltak felállítva, szembe velük a part mentén pedig kajáldák, padokkal, napernyővel stb.

Nagyon meleg volt aznap, késő délután kezdtem egy szorítást érezni a mellkasomban, a szívem tájékán. Rossz előérzet fogott el, arra gondoltam, hogy talán haza kéne mennem, de elhessegettem ezt az ötletet. Egyre nagyobb lett a tömeg, egy tűt is alig lehetett leejteni. Fél 9 - hármonegyed 9 körül az addig tiszta égen félelmetes felhők jelentek meg a budai oldalon, a vár felett, s a szél is fokozatosan feltámadt. 9 előtt pár perccel elkezdett villámlani, majd leoltották a villanyokat. Alighogy fellőtték az első rakétákat lecsapott a vihar. Teljesen váratlanul, iszonyatos erővel, a szél is egyre erősebb lett. Eleinte csak a magára hagyott bodékban húztuk meg magunkat, de aztán én elzakadva a többiektől, eljöttem onnan, mert úgy tűnt, hogy pont a mi fejünk felé fújta a rakétákat és attól tartottam, hogy ha a vászontetőre esik, akkor az kigyullad. Így is a már elégett darabok pernyéje ránk esett az esővel, ami marta, csípte a bőrömet, olyan volt, mintha apró kövecskékkel szórtak volna. Fentről repültek a tányérok, villák, kések (mint utólag kiderült a szálloda tetején party volt), szemből meg műanyag székeket, papírokat, tálcák stb. kapott fel a szél. Emiatt igyekezett mindenki a falhoz állni, fedezéket találni és kapaszkodni abban és akiben csak tud (volt aki a korláton lógott). Addig elég jól viseltem a megpróbáltatásokat, amíg egy fejjel lefelé fordított, kinyitott napernyő meg nem célzott. Egy hajszálon múlott, hogy még időben észrevettem és lehajoltam, de a mögöttem állót sajnos eltalálta. Kb. ekkor a hallókészülékem is felmondta a szolgálatot. Az addig "hangos" káosz a sikító, síró, reszkető, megdöbbenet emberekkel, gyerekkel számomra néma zűrzavarrá változott, amitől enyhe sokkos állapotba kerültem. Teljesen átáztam, dideregtem a hideg esőtől, s közben a kezemet az orrom elé raktam, hogy tudjak lélegezni, a szememet legszívesebben becsuktam volna, mert annyira csípett az esőtől, de attól féltem, hogy nem látom, ha valami rám akarna esni. 

Tovább borzolta az idegeket, ahogy a rakéták fénye megvilágította az emberek arcát, melyeken kiült a rettegés. Útólag azt gondolom, hogy jó hogy az amúgy vaksötétben legalább ennyi fény volt, ha a tök sötétben kellett volna várni, az még több áldozatot követelet volna. Volt egy apuka 3 lányával, akik nagyon sokkos állapotba kerültek, vísítoztak, ugráltak, ő meg fogta a kezüket. Egyszercsak úgy döntött, hogy elmennek onnan, a betonon hasalva-kúszva tudtak csak menni, annyira erős volt a szél. Nem tudom, hogy mi lett velük, de amikor a vihar kezdett csendesedni, és úgy döntöttek a többiek, hogy akkor most "menekülünk" a kocsihoz, próbáltam őket megtalálni, de sajnos nem találkoztam velük. 

Igazából nem tudom meddig tartott a vihar, csak azt, hogy a percek nagyon lassan teltek és úgy tűnt, hogy órák óta várjuk, hogy vége legyen. Amikor visszakapcsolták a lámpákat, azt szinte mindenki amolyan jelnek vette, hogy akkor menjünk. Szinte egyszerre próbált a tömeg szétoszlani, mi megtaláltuk egymást a többiekkel és egymás kezét fogva rohantunk Zsuzsa autójához. Közben láttuk, hogy mekkora pusztítást végzett a szél, és hogy mi milyen szerencsések vagyunk, mert a felső rakparton mindenfele kitört ágak, fák, tetődarabok, cserepek és még ki tudja mi minden. Az utcán bokáig ért a víz, amerre néztünk vérző, sérült emberek, volt aki földön feküdt, volt aki ült és zokogott, ezeket 1 (azaz 1 db) mentőkocsi próbálta ellátni. A rendőrök, tűzoltók láthatóan zavarban voltak.

Utána hónapokig megijedtem egy-egy erősebb széllökéstől, nem mertem elindulni, ha zűrösebbnek tűnt az ablakból az időjárás. Megutáltam a tűzijátékokat (ez azóta is tart). Aztán már nem emlékszem hogy pontosan mikor és mitől, de ez az emlék végül megerősített és úgymond a javamra fordítottam az eseményeket. Azt  szoktam mondani, hogy ha ezt a vihart túléltem, akkor mindent túlélek... Az utóbbi években élénken érdekelnek a légköri jelenségek, időjárásunk. Számos könyvet elolvastam a témában és szeretem is fürkészni az eget.

Hiába 5 éve már, hogy megtörtént, még akkor utána megfogadtam, hogy soha többet nem megyek el megnézni semmilyen tűzijátékot. Azóta se változtattam ezen, az utóbbi években azonban gyásznapként szerepel a naptáramban, a halálos áldozatok és a sérültek iránti tiszteletből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése