2011. augusztus 24., szerda

Nem értem...

Három észrevételt (problémát?) szeretnék veletek megosztani, melyek lényegében összefüggnek, ezekkel mostanában sajnos elég gyakran szembesültem.

1. A nyári szünet miatt rengeteg általános iskolás korú gyerek sétáltatja a család vagy a saját kutyáját szülői felügyelet nélkül (néha-néha a Nagyi kísérgeti őket). Ráadásul képzetlen, hozzájuk képest pedig erős, nagy kutyákat vagy nagyon fiatal, pár hónapos, "hiperaktív" kölyköket. Ezek a kutyák húzzák a gyerekeket és ha meglátnak egy másik kutyát többnyire békésen, de odaszaladnak a másikhoz és intenzív szaglászás, esetleg rámászás veszi kezdetét.   

2. Ezeknek a gyerekeknek láthatóan senki sem mondta még el, hogy mit kell ilyenkor csinálni (vagy azt hogyan sétáltatunk). Mindvégig feszesen tartják a pórázt, ill. maguk felé húzzák, de ugyebár a kutya többnyire erősebb, emiatt mindent ráhagynak. Amikor a kutyák szaglásszák egymást, akkor kérdés nélkül megsimogatják a másik kutya nyakát (!). Többször is figyelmeztettem erre őket, hogy az enyém ugyan nem fog semmit csinálni velük, de a nyak pont a legérzékenyebb része a kutyának és ösztönösen is védeni fogja, ezért jobb lenne kerülni. Sosem tudhatják, hogy kivel állnak szemben és ha meg is akarják érinteni, akkor várják meg míg különválik a két kutya.
Ugyanezt csinálta egy túlmozgásos kölyök (5 hónapos) beagle 12 év körüli gazdija is, fogja a kutyáját feszes pórázon, a kutyák körözve szaglásszák egymást, közben meg simogatja Chili tarkóját, nyakát. A kutyára fojtóláncot raktak, sőt a póráz is láncos volt, amin teljesen meg voltam döbbenve, mert ezt egy gyerek kezében elég veszélyesnek tartom. Ajánlottam is, hogy cseréljék le, erre a Nagyi mondta, hogy egy hozzáértő szakember javasolta ezt nekik, végül annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy el akarták kérni a címemet, hogy nem-e foglalkozok kiképzéssel? Nagyon aranyosak voltak, még a csipogós labda, jutalomfalat stb. ötletének is úgy örültek, mintha valami varázsszert ajánlottam volna.

Szerencsére a gyerekek nyitottak, meg lehet velük ezeket beszélni. Tudom, hogy vannak csoportok akik eljárnak suliba speciális osztályfőnöki órát tartani, de jó lenne, ha minél több intézmény fogadná őket, részt vennének az ilyen jellegű kezdeményezésben, ezáltal is csökkenthető lenne a kutyatámadások aránya.

3. Nyúlkáló kezek. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha egy idegen kéz váratlanul megjelenik a kutyám fején, hátán! Séta közben egy mögöttünk haladó férfi jobb keze jelent meg Chili fején, amire ő is megriadt. De a prímet az alábbi eset viszi: a buszon hátul, az együléses sorban ültem, a lábamnál feküdt Chili, felszállt egy nő és leült az előttünk levő ülésre. Egyszercsak látom, hogy hátradugja a kezét és a kutya fejét keresi a lábam között. Háááát...nem szóltam semmit, csak a lábfejemmel finoman eltoltam a kutya fejét az ellenkező irányba. Erre a nő mérgesen hátranéz, hogy ezt miért csináltam?
Már azon is gondolkoztam (persze csak viccből) hogy lehet hogy fém szájkosarat kéne rátenni és akkor 3x  is meggondolnák, hogy odanyúlnak-e vagy sem.
Amúgy meg ugyanaz van szerintem mint a gyerekekkel, honnan tudják, hogy ha a kutya "tündérien, cukin, ennivaló"-an néz ki, akkor biztos nem támad?

2011. augusztus 21., vasárnap

Séta a Margitszigeten

Nagyon boldog vagyok, mert ma nagy falat törtünk át. Úgymond "szülői" (értsd: kiképzői) felügyelet nélkül édes kettesben elmentünk a Margitszigetre! Eddig csak a Népligetben voltunk, akkor is Ritával. Reggeli eü-i sétához készülődve gondoltam egyet és a legszükségesebb felszerelést beraktam a kis hátizsákomban, mondván sétáljunk egy kicsit a rakparton... Amint megláttam a Margitsziget arra gondoltam, hogy miért ne próbáljam meg? Hiszen az utóbbi időben sokat menünk szabad, nagy területen póráz nélkül, és Rita is kiokosított a népligeti sétáknál. Az idegen kutyákkal meg csak a könyékünkön van baja, ahogy távolodunk ez a probléma csak pici kellemetlenséggé apad (azaz kontrollálható). Na meg finom husidarabkákkal is felszereltem magam, biztos ami biztos alapon... 

Addig okoskodtam, míg aztán belevágtam a nagy kalandba, essünk túl a tűzkeresztségen. Nagy szerencsénkre egészen a hídig nem futottunk össze más kutyával, így csak a lábnál követésre kellett figyelnem. A felső rakparton ráraktam a flexit, mert a bicikliút és autóút közelsége miatt ezt biztonságosabbnak tartom, mint póráz nélkül. A Szent István parknál be akartam menni a futtatóba egy kicsit labdázni (amit nem is igazán neveznék annak, mert az autóúttal párhuzamosan van elkerítve egy elég hosszú, de nagyon keskeny sáv), de le volt zárva, illetve egyes részeken fel volt túrva. A híd felé eső végénél észrevettem egy táblát, miszerint átépítik, szeptember közepére lesz kész. A képen legnagyobb örömömre agility akadályokat láthatóak, remélem egyszer tényleg el is készül.

A rakpart végén futottunk össze először kutyussal, tőlünk alig fél méterre haladtak el, Chili kicsit a levegőbe szagolt, majd mehettünk is. Magabiztosan haladtunk tovább, a szigeten már rögtön az elején, a bejáratnál találkoztunk kutyákkal, de mindegyiknél  figyelt annyira rám, hogy mondhattam neki, hogy mehetsz. Nagy szaglászás után vagy amikor már menni akartam tovább el tudtam hívni. 

Nem igazán tudtam, hogy milyen szabályok vonatkoznak a kutyákra a szigeten, mindenhol el lehet-e engedni, hova lehet pisiltetni stb. ezért előbb kifigyeltem a többieket. Miután láttam, hogy csak a sziget elején és végén teszik rájuk a pórázt, így kerestem egy árnyékos, nyugis részt, ahol le tudok ülni a fűbe és labdázni is lehet. Dobtam egy-kettőt mire megjelent egy fekete törpe uszkár meg egy havanase és letámadták Chilit. Pontosabban az uszkár meg akarta erőszakolni... a gazdája meg sehol én meg hagytam, hiszen bajt nem tud csinálni. Mikor Chili megelégelte a dolgot, akkor szerintem jogosan rámordult a másikra és kicsit megkergette. A gazdája persze sehogy se tudta behívni, a végén csak a hámját megmarkolva sikerült neki, bocsánatot kért tőlem, majd gyorsan elmentek.
Pár méterrel arrébb egy másik rámászós kutyival találkoztunk, akinek a gazdái nem ismerik a pórázt. 2 gyerek meg 2 idősebb hölgy volt vele. A gyerekeknek nagyon tetszett Chili, megkérdezték, hogy labdázhatnak-e vele. Sajnos nemmel kellett felelnem, mert a saját kutyájukat (németjuhász keverék) nem tudták/nem akarták  megfogni, nem volt pórázuk és minduntalan rá akart mászni Chilire, ezért úgy döntöttem, hogy inkább továbbmegyek.

Már majd meghaltam szomjan (a kutyának tettem be vizet, de magamnak nem) amikor végre találtam egy kutat. Chili természetesen belevetette magát a kútból kifolyó vízből összegyűlt pocsolyába és a hátát és a fejét kivéve mindenhol sáros lett. Szörnyen nézett ki, többen azt hitték, hogy a Dunába fürdött meg..:) Szerencsére gyorsan szárad a szőre és a meleg is volt, így hazafelé már nyoma se volt sárfürdőnek...

Egészen hazáig nem volt gondunk a többi kutyával, sem a szabadon követéssel. Csak a lábnál követéssel és a behívással. Póráz nélkül alig sikerült lábnál követést produkálni, minduntalan elszaladt mellőlem, de ezekben az esetekben vissza is tudtam hívni. Viszont az elkapott labdát nem egyszer sétáló vagy fűben fekvő idegeneknek akarta odaadni, hogy dobják el. Na, ezekben az esetekben keményem megküzdöttem azért, hogy onnan behívjam, ahol épp álltam (direkt nem akartam odamenni hozzá). Végülis minden esetben sikerült is, csak nehezen. Biztos az is a baj, hogy már régen gyakoroltunk a pályán ilyen típusú feladatot. 

Összességében közel 10 km sétáltunk, kb. 8 órát töltöttünk a szabadban, jó időben (bár nekünk ez még nagyon meleg volt). Ezek után sokkal bátrabban megyek majd neki az ilyen sétáknak. Sőt  meg is fogadtam, majd amikor hűvösebb lesz az idő, akkor rendszeressé fogjuk tenni (se én, se Chili nem bírjuk a nagy meleget).

2011. augusztus 20., szombat

Mit tegyünk, ha a kutyánk fél a tűzijátéktól?

A hangos tűzijáték és a nagy tömeg egyáltalán nem szórakozás a kutyánk számára, ezért ha lehet ne vigyük magunkkal! Ha elmegyünk otthonról, akkor zárjuk a kutyát egy csendes, zajtól védett helyre, ahonnan nem tud elmenekülni.
Akinek a kutyusa nem bírja a rakéták hangját, annak egy nagyon egyszerű tippet ajánlanék, amit Chili kapcsán tanultam, persze más módszer is létezik. Labdázzunk, játsszunk a kutyánkkal a kezdés előtt pár perccel, egészen a végéig. Mindvégig, szünet nélkül, folyamatosan dobni neki a labdát vagy azt amit szeret, biztatni. A cél az, hogy egy pillanatra se a számára kellemetlen dologra figyeljen, hanem arra amit szeret. (Ezt a módszert lehet alkalmazni pl. nagy vihar, dörgés esetén is.)

Mivel Bogyó nem labdás, vele ezt nem lehet megcsinálni, ezért ehelyett az eddig tanult dolgokat kérem tőle, cserébe kaját kap. Az elején annyira félt és ideges volt, hogy nem érdekelte a kaja, de mára eljutottunk oda, hogy már sokkal nyugodtabb és figyel rám, ja és a kaját is elfogadja.

2006. augusztus 20.

"2006. augusztus 20-án, 21 órakor, az ünnepi tűzijáték kezdetén szupercellás zivatarrendszer - azaz orkánerejű szeleket generáló alacsony nyomású gócokkal tarkított frontzóna - érte el Budapestet. A jégesővel, zivatarral érkező vihar szeleinek sebessége a fővárosban elérte 123 km/órát. A tűzijátékot néző 1-1,5 millió ember pánikba esett és menekülni kezdett, a káoszban 4-en meghaltak, 300-an megsebesültek. Két sérült állapota életveszélyes, több tucat sérült állapota súlyos."

Én is azok közé tartozom akik közvetlen közelről élték át a 2006-os augusztusi vihart. Elég sokáig tartott, mire sikerült feldolgozni a tragédiát. Utólag is hálát adok, hogy nem haltam vagy nem sérültem meg azon az estén.

Reggel, indulás előtt azon gondolkoztam, hogy elvigyem-e magammal Bogyót, de aztán a tömeg miatt inkább itthon hagytam. Pár ismerősömmel az egyik metrómegállónál beszéltünk meg találkát, onnan elmentünk megnézni a tisztavatást, a repülő-showt, közben ettünk-ittunk, egyszóval élveztük a vásári forgatagot. A pesti alsó rakparton, az InterContinental alatt, a Lánchíd közelében táboroztunk le, ott töltöttük a fél napot. A rakpart tövében, a falnál bódék voltak felállítva, szembe velük a part mentén pedig kajáldák, padokkal, napernyővel stb.

Nagyon meleg volt aznap, késő délután kezdtem egy szorítást érezni a mellkasomban, a szívem tájékán. Rossz előérzet fogott el, arra gondoltam, hogy talán haza kéne mennem, de elhessegettem ezt az ötletet. Egyre nagyobb lett a tömeg, egy tűt is alig lehetett leejteni. Fél 9 - hármonegyed 9 körül az addig tiszta égen félelmetes felhők jelentek meg a budai oldalon, a vár felett, s a szél is fokozatosan feltámadt. 9 előtt pár perccel elkezdett villámlani, majd leoltották a villanyokat. Alighogy fellőtték az első rakétákat lecsapott a vihar. Teljesen váratlanul, iszonyatos erővel, a szél is egyre erősebb lett. Eleinte csak a magára hagyott bodékban húztuk meg magunkat, de aztán én elzakadva a többiektől, eljöttem onnan, mert úgy tűnt, hogy pont a mi fejünk felé fújta a rakétákat és attól tartottam, hogy ha a vászontetőre esik, akkor az kigyullad. Így is a már elégett darabok pernyéje ránk esett az esővel, ami marta, csípte a bőrömet, olyan volt, mintha apró kövecskékkel szórtak volna. Fentről repültek a tányérok, villák, kések (mint utólag kiderült a szálloda tetején party volt), szemből meg műanyag székeket, papírokat, tálcák stb. kapott fel a szél. Emiatt igyekezett mindenki a falhoz állni, fedezéket találni és kapaszkodni abban és akiben csak tud (volt aki a korláton lógott). Addig elég jól viseltem a megpróbáltatásokat, amíg egy fejjel lefelé fordított, kinyitott napernyő meg nem célzott. Egy hajszálon múlott, hogy még időben észrevettem és lehajoltam, de a mögöttem állót sajnos eltalálta. Kb. ekkor a hallókészülékem is felmondta a szolgálatot. Az addig "hangos" káosz a sikító, síró, reszkető, megdöbbenet emberekkel, gyerekkel számomra néma zűrzavarrá változott, amitől enyhe sokkos állapotba kerültem. Teljesen átáztam, dideregtem a hideg esőtől, s közben a kezemet az orrom elé raktam, hogy tudjak lélegezni, a szememet legszívesebben becsuktam volna, mert annyira csípett az esőtől, de attól féltem, hogy nem látom, ha valami rám akarna esni. 

Tovább borzolta az idegeket, ahogy a rakéták fénye megvilágította az emberek arcát, melyeken kiült a rettegés. Útólag azt gondolom, hogy jó hogy az amúgy vaksötétben legalább ennyi fény volt, ha a tök sötétben kellett volna várni, az még több áldozatot követelet volna. Volt egy apuka 3 lányával, akik nagyon sokkos állapotba kerültek, vísítoztak, ugráltak, ő meg fogta a kezüket. Egyszercsak úgy döntött, hogy elmennek onnan, a betonon hasalva-kúszva tudtak csak menni, annyira erős volt a szél. Nem tudom, hogy mi lett velük, de amikor a vihar kezdett csendesedni, és úgy döntöttek a többiek, hogy akkor most "menekülünk" a kocsihoz, próbáltam őket megtalálni, de sajnos nem találkoztam velük. 

Igazából nem tudom meddig tartott a vihar, csak azt, hogy a percek nagyon lassan teltek és úgy tűnt, hogy órák óta várjuk, hogy vége legyen. Amikor visszakapcsolták a lámpákat, azt szinte mindenki amolyan jelnek vette, hogy akkor menjünk. Szinte egyszerre próbált a tömeg szétoszlani, mi megtaláltuk egymást a többiekkel és egymás kezét fogva rohantunk Zsuzsa autójához. Közben láttuk, hogy mekkora pusztítást végzett a szél, és hogy mi milyen szerencsések vagyunk, mert a felső rakparton mindenfele kitört ágak, fák, tetődarabok, cserepek és még ki tudja mi minden. Az utcán bokáig ért a víz, amerre néztünk vérző, sérült emberek, volt aki földön feküdt, volt aki ült és zokogott, ezeket 1 (azaz 1 db) mentőkocsi próbálta ellátni. A rendőrök, tűzoltók láthatóan zavarban voltak.

Utána hónapokig megijedtem egy-egy erősebb széllökéstől, nem mertem elindulni, ha zűrösebbnek tűnt az ablakból az időjárás. Megutáltam a tűzijátékokat (ez azóta is tart). Aztán már nem emlékszem hogy pontosan mikor és mitől, de ez az emlék végül megerősített és úgymond a javamra fordítottam az eseményeket. Azt  szoktam mondani, hogy ha ezt a vihart túléltem, akkor mindent túlélek... Az utóbbi években élénken érdekelnek a légköri jelenségek, időjárásunk. Számos könyvet elolvastam a témában és szeretem is fürkészni az eget.

Hiába 5 éve már, hogy megtörtént, még akkor utána megfogadtam, hogy soha többet nem megyek el megnézni semmilyen tűzijátékot. Azóta se változtattam ezen, az utóbbi években azonban gyásznapként szerepel a naptáramban, a halálos áldozatok és a sérültek iránti tiszteletből.

2011. augusztus 19., péntek

Összegzés az elmúlt 3 hónapról

Több mint 3 hónap (pontosabban 3 hónap, 3 hét) telt el Chili átadása óta, ezért ebből az alkalomból írtam egy összefoglalót az elmúlt időszak eseményeiből. 

Nem tudom, hogy azok akik szintén segítőkutyát kaptak hogyan élték meg az átadás utáni első időszakot, milyen és mennyi gondjuk volt, így csak a saját tapasztalataimról tudok beszámolni. Én a sok kezdeti probléma és hogy "mások mit gondolnak majd rólam" című túlérzékenységem miatt elég nehezen.
A problémák áthidalásában, kezelésében nagyon sokat segített Márta, Rita, Barbara, Eszter és nem utolsósorban Andi is. Rengeteg hasznos tanács, gyakorlati tipp mellett ápolgatták a lelkemet is, és egy-egy jól célzott mondattal helyreraktak amikor épp szükség volt rá. Családom helyett is a családtagjaim lettek.

Tudni kell, hogy Chili alapvetően egy temperamentumos, nagyon aktív és okos kutya. Rendszeres napi foglalkozást igényel, fizikai (játék, séta) és szellemi (tanulás, feladatmegoldás) értelemben is. Amíg nem ismertem eléggé a kutyát, nem tudtam, nem éreztem hogy mikor mennyit is kell vele foglalkozni. Úgy vélem, hogy számos probléma pont emiatt jött ki.

A mai napig izgalmas kihívás olyan feladatokat kitalálni amik nem untatják és kellően lefárasztják. Tényleg nem városi legenda, hogy okos kutyával nehéz az élet.. Annyira nem, hogy pl. tudja mivel és hogyan lehet megvezetni engem azért hogy elérjen valamit, vagy egy teljesen új dolog megtanítása nagyon rövid idő alatt megvan, ijesztő tud lenni, naa.

Sokáig nagyon érzékenyen érintett, szégyelltem, hogy Chili rosszul reagál a környékükön sétáló idegen kutyákra és én meg nem tudom megfelelően kezelni. 2 póráz is volt a kutyán (halti-póráz+nyakörv-póráz), ami miatt a akarva-akaratlanul is a középpontba kerültünk, jól megbámultak minket, illetve egyes nénikék feljogosítva érezték magukat, hogy megszóljanak, veszekedjenek emiatt, sőt táskával is fenyegetőzzenek... (nekik a halti és a szájkosár ugyanazt jelenti). Borzasztó kényelmetlen érzés, amikor a kutyád találkozik egy másikkal, s annyira rá figyel, hogy emiatt elveszted felette a kontrollt illetve ő meg saját maga felett. A mit sem értő környékbeli kutyások meg rossz hírét terjesztik a kutyának. Nem adnak/adtak esélyt rá, hogy megmagyarázzam, a kutya még csak rövid ideje van nálam, s az átadás, az új környezet, új életritmus stb. megviseli a kutyát és ez  különböző problémákban nyilvánul meg. Azért azt hangsúlyozni szeretném, hogy minden kutyus más, nálunk így jött ki a lépés.

Mára már nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam vagy a kutyáról, a legfontosabb az lett, hogy ha gond van, akkor időben elkezdjek dolgozni a kutyával és ne a másik rosszallásával foglalkozzak. Pont emiatt tegnap sikerült összeveszni a házban lakó kutyás nénivel, mert amint megláttam őt és a kutyáját rögtön igyekeztem felhívni Chili figyelmét magamra, de a néni ezt meg úgy élte meg, hogy direkt nem veszem észre, nem akarok vele beszélni. Megsértődött. Hiába próbáltam megmagyarázni neki, hogy a problémát nem tudom beszélgetés után kezelni, ezt a kutya esetében akkor kell, amikor helyzet van.
Meglepődtem azon, hogy az embereket mennyire izgatja, hogy miért járkálok egy segítőkutyával, pedig láthatóan "semmi bajom". A metrón kérdés nélkül fotóznak minket minden szögből, mintha vásári mutatványosok lennénk, az utasok alaposan megnéznek majd a hámon levő információból próbálnak kiokoskodni valamit. Néha látom, hogy kérdeznének is, de aztán mégse mernek. A napokban egy négyfős csoport az orrom előtt tárgyalta meg, hogy nem hallok, azért van velem a kutya. A feleség odasúgta a férje fülébe, majd a férj megbámulta a hallókás fülemet,  lenézett a kutyára majd újra rám...:) Hát ennél árulkodóbb testbeszédük nem is lehetett volna. Azt se értettem, hogyha nagy nyugodtan megtárgyalták tőlem 20 centire, hogy nem hallok, akkor minek sugdosni, hogy nézd a fülét?!

Összességében nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy a gyerekbetegségek eltűnjenek: Chili mára szépen közlekedik pórázon, nem kell haltit használni, pár percen belül, egy helyen el tudja intézni a dolgát, meg tudom szárítani hajszárítóval a szőrét, ha a falhoz fordulva alszom akkor is felébreszt, a tömegközlekedés sem jelent már gondot. A jelzések egyre stabilabbak, ezekkel nincs különösebb gondunk. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy segít nekem könnyebbé, élhetőbbé tenni az életemet.

Rengeteget tanultunk, fejlődtünk, egyre szorosabb hármunk között a kapcsolat, idővel egyre jobban megismerjük egymást, én is sokkal magabiztosabb, öntudatosabb lettem Chili által. 
Fantasztikus érzés látni, hogy ahogy egyre jobban  összecsiszolódunk, úgy kezd előttem feltárulni Chili igazi személyisége.  Majd újabb 3 hónap múlva érdekes lesz visszagondolni, hogy honnan indultunk, hova jutottunk. (Azt mondták, hogy jó fél év kell, mire kialakul egy igazán erős kötelék köztünk.)

Amúgy Bogyó is rengeteget változott, sok olyan új dolgot tanítottam neki, amiről eddig nem gondoltam, hogy milyen hasznos. Nézd rám, hagyd, helyedre. Illetve olyan trükköket, amik fizikailag nem megterhelőek pl. melyik?  Sajnos fájdalmai egyre erősebbek - a fájdalomcsillapító ellenére is - néha azon kapom, hogy harapdálja magát, kis csomókat is felfedeztem itt-ott simogatás közben. A doki amúgy 2 hete azt mondta, hogy önmagához, 13 évéhez képest kielégítő az állapota, a szíve erős, de minden napot ajándéknak fogjak fel.
Chilivel jól elvannak, nagy barátok nem lettek, inkább csak elfogadja, hogy ja igen, él velünk egy másik kutya is. Néha megmondja Chilinek, hogy "héé, sok vagy már", de  a köztük lévő egyensúlyra, rangsorra én is figyelek.