2011. március 28., hétfő

Rossz emlékek...

A huzat bevágta mögöttem a bejárati ajtót, mely a jelenlevők szerint óriásit csattant. Én ebből semmit se hallottam, csak a szemem sarkából láttam, hogy mindenki ijedten megfordult, így én is követtem a tekintetüket, ami az ajtón kötött ki - ebből következtettem ki, hogy mi történt.
Erről a hétköznapi jelenetről az általános és a (két) gimiben töltött évek jutottak az eszembe. Az osztálytársaim kiközösítettek, én voltam a fekete bárány. Többnyire mindig magányosan gubbasztottam az udvaron, vagy a folyosón, idejekorán megtanultam vastag páncélt növeszteni. A "társaim" többek közt imádtak azzal szórakozni, hogy bevágták mögöttem a tanterem ajtaját vagy valamilyen tárgyat ütögetve próbáltak rámijeszteni. A hangsúly a próbáltak-on van, ugyanis sose sikerült azon egyszerű oknál fogva, hogy nem hallok. (Bár akkor még valamivel jobb volt a hallásom, elég jól elboldogultam a készülékemmel, nem támaszkodtam a szájról olvasásra.) 
Mai napig nem értem a logikát - egy hallássérültet, aki bal fülére siket hogy lehetne megijeszteni különböző hangokkal??

Itt jegyezném meg, hogy sokszor ér engem és sorstársaimat az a kritika, hogy túl sokat foglalkozunk magunkkal, a fogyatékosságunkkal. Azt soha, senki nem kérdezi meg, hogy mi ennek az oka. Ha az épek egy része nem juttatná folyamatosan az eszünkbe, nem éreztetné velünk nap mint nap, hogy mások vagyunk, mint ők, akkor nem kéne mindig csak nyelni, nem lenne több napra való mesénk a megpróbáltatásokról.
Eddigi tapasztalataim szerint, ha valaki olyan helyzettel találja szemben magát, amit nem tud kezelni, akkor többnyire negatív reakcióval válaszol. De! szerencsére egyre többen vannak olyanok is, akik nyitottságuknak, olvasottságuknak köszönhetően pozitívan reagálnak.

2 megjegyzés:

Márti írta...

a kutyák mennyivel különbek az embereknél!
ők nem közösítenek ki, nem gonoszak.

Ysani írta...

Igen, tökéletesen egyetértek Veled!

Megjegyzés küldése