2011. március 7., hétfő

Kutyás terápia Eszterrel és Bodzával a Csalogány Iskolában

Ma délelőtt meglátogatott minket Eszter a barátnőm és a kutyája Bodza. Mivel most jártak nálunk először, ezért eleinte kicsit aggódtunk, hogy a két szuka hogy fog kijönni egymással, ezért Bogyót ugyanúgy hoztuk össze Bodzával, ahogy annak idején Chilivel csináltuk. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy mehet, de jobban érdekelte a boltból hozott szatyorból áradó illatok (eléjük mentem, előtte bementem a boltba), mint a folyosón várakozó két idegen...én már majdnem a folyosó közepén voltam, mire észrevette, hogy más érdekesség is van. Szokás szerint nagy hanggal elindult Eszterék felé, megtorpant, majd óvatosan továbbment. A két kutyus élénken szaglászta egymást, de amint lekerült Bodzáról a póráz otthagyott minket, s beviharzott a lakásba. Nagy meglepetésemre Bogyót egyáltalán nem zavarta, hogy valaki belépett a területére, továbbra is mellettem baktatott. Bodza felfedezte a lakás minden zugát, Bogyó meg árnyékként követte.

Sajnos nem sok időnk volt beszélgetni, Eszter segédletével gyorsan összeütöttem egy tésztás kaját, hogy mindketten együnk valamit, mielőtt Eszter elmegy. Aztán addig csűrtük-csavartuk a dolgokat, míg úgy alakult, hogy elkísérhettem Esztert a Csalogány Iskolába, ahol értelmileg akadályozott gyermekek és fiatalok gyógypedagógiai fejlesztése, oktatása-nevelése folyik. Eszter az iskola egyik gyógypedagógusa, most kutyás terápiát, pontosabban állatasszisztált terápiát tartott két különböző korosztályú csoportnak.

Az első csoport tagjai tizenéves gyerekből állt, akik kitörő örömmel fogadták Esztert és Bodzát, megölelgették, puszit adtak. Miután mindenki összegyűlt a tornaterem egyik padján, Eszter bemutatott engem, elmondta, hogy nem hallok, ezért megkérte őket, hogy beszéd közben forduljanak felém és nézzenek a szemembe. Együttérzően rám néztek, úgy ahogy egy fogyatékos tud egy másik fogyatékosra nézni - azt üzenve, hogy én is tudom, te is tudod, hogy milyen nehéz. Számomra megható volt, mert én sehol se vagyok hozzájuk képest. Ezután Eszter megkérte őket, hogy egyenként mutatkozzanak be "Zsanett néninek". Tényleg nagyon aranyosak voltak.
A kölcsönös bemutatkozás után Eszter ideadta Bodza pórázát, hogy vezessem végig a padon ülő gyerekek előtt. Ez amolyan bevezető kör, ilyenkor egyenként minden gyerek elé leül, mindenki kicsit jászthat vele, simogathatja, aztán jön a következő. Ezután közösen eldöntötték, hogy melyik játékot mutassák be nekem. Az egyik gyerek elmondta a szabályokat: amikor Bodza megy, akkor mindenki megy, ha Bodza fut, akkor mindenki fut, ha leül, akkor az aki kezdi a játékot szoborrá változik, a többiek meg utánozzák őt, majd kiválassza, hogy ki legyen a következő.
Kicsit nehezen ment leültetnem Bodzát, de nem csoda, hiszen ma "dolgoztunk" együtt először.
A második játék a nyomozósdi. Bodzának megmutatják a kedvenc állatkáját, majd az egyik gyerek kimegy Bodzával, míg a többiek eldugják a játékot. Miután elrejtették, kiabálnak, hogy "jöjjenek a nyomozók!" Bodzának meg kell keresnie - a gyerekek annyira élvezték, hogy kétszer játszottuk el.
Végezetül Eszter ment a bevezető körnél leírtak szerint egy búcsúkört.

3 lány úgy döntött, hogy marad a kicsik foglalkozásán. Itt sokkal többen voltak, ők is sorban leültek a padra, Eszter több időt hagyott minden egyes gyereknek az üdvözlésre. Boldogan ragyogott a sok kis arc. Nekik csak egy játék volt: két zsámoly közé tettük a hosszú padot. A zsámoly és a pad között úgy 70 cm távolságot hagytunk, így egy rögtönzött akadálypályát csináltunk. A feladat lényege, hogy a gyerkőc vezeti Bodzát a pórázon, először a kutya felugrik a zsámolyra, majd a gyerek, aztán jön a pad, majd megint a zsámoly. Végül pedig adtak Bodzának egy jutalomfalatot.
A gyerekek ugyanolyan lelkesen csinálták a feladatot, mint Bodza. Az előző csoportból maradt lányok meg segítettek a gyerekeknek az egyensúly megtartásában, hívogatták Bodzát. Én oldalról figyeltem az eseményeket.

Összességében mindkét csoportnál jó volt látni, hogy a kutyával való munka során felvidult az arcuk és egy másik világba kerültek. Megfigyeltem, hogy az egész foglalkozás alatt minden szempár Bodzára szegeződött, a gyerekek viszonylag fegyelmezetten, nagy önuralmat tanúsítva várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Ez leírva talán természetesnek tűnik, de nekik egyáltalán nem az, nagyon kötődnek egyes dolgokhoz, személyekhez, türelmetlenek - többek közt ennek feloldásában is segít a kutyás terápia.
Ahogy beléptünk a tornaterembe, Bodza egyből terápiás üzemmódba kapcsolt - ezt még én is, külső szemlélőként is észrevettem. Bodza nagyon lelkesen dolgozik, vannak gyerekek akiket jobban kedvel, van akit kevésbé. Értelemszerűen a gyerekek is eltérőek, van aki nyitottabb, minden alkalmat megragad, hogy megérinthesse, van aki láthatóan boldog, ha a kutyához érhet, mégsem szalad utána, hanem csak egyhelyben ül. A gyerkőcök húzzák, vonják, paskolgatják, vakargatják, szájába dugják a kezüket - de Bodza mindezt nyugodtan eltűri, sőt hanyatt vágja magát.
Szerintem Eszter és Bodza nagyszerű páros, jól kiegészítik egymást.

Mindezt látva elhatároztam, hogy Chilivel én is le szeretném tenni a terápiás vizsgát, mert jó érzés segíteni, örömet okozni. Bár  az igazat megvallva Chili nem olyan nyugis mint Bodza, vele inkább bemutatókat kellene tartani, már van egy pár ötletem, ami lassan kezd összeállni.

2 megjegyzés:

Eszter írta...

Zsani, köszönöm, olyan jó volt olvasni! Bodza is mozgékony, Jaffa meg..hmmm, úgyhogy Chiliből is simán csinálunk terápiás kutyát!

Ysani írta...

Eszter, szívesen! Rendben, már alig várom!

Megjegyzés küldése