2011. február 17., csütörtök

Lakiteleki tábor - 2. nap (február 12.), II. rész

Miután jól kibeszéltük magunkat, elindultunk megkeresni Andit, hogy elkérjük tőle a laptopját, mert Eszter meg szerette volna nézni a blogomat, ha már annyi jót meséltem róla. Végül a társalgóban találtuk rá, ami amolyan nyugiszigetté vált, ugyanis a csoport rajtunk kívül elment a kecskeméti plázába gyakorolni, számomra meglepő módon hiányzott a sok kutya, a nyüzsgés. Andi Barbarával beszélgetett, közben a gobleinjével foglalatoskodott, Viki a gépén játszott, az anyukája hímzett, a kutyák meg aludtak. Úgy döntöttem, hogy kihasználva a napsütéses időt, meg a nyugit, lementem az udvarra Chilivel. Eleinte csak szimplán labdáztunk, aztán (a nap folyamán már harmadszorra) gyakoroltuk a labda eldobása közbeni ülve maradást, míg azt nem mondtam, hogy mehetsz, utána megint egy kis labdázás, ezt csináltuk felváltva, míg le nem jöttek a többiek. A kutyusokat hagytuk játszani, lassacskán a többiek is megjöttek a plázatúrából, ők is csatlakoztak hozzánk, és megkezdődött az össznépi kutyázás...
Visszatérve a társalgóba, rámjött az álmosság, alig bírtam nyitva tartani a szememet, féltem, hogy ültő helyemben fogok elaludni, pedig addigra már két kávén voltam túl. Andi és mások is ugyanerre panaszkodtak, így megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül.. Áloműző foglalatoskodásként kiszedegettem Chili szőréből a bogáncsokat, fotóztam, Imivel játszottam. Betty Natit, a saját uszkárját fésülgette, néztem hogyan csinálja, mert már olvastam róla, hogy teljesen más ellátást igényel az uszkár szőre, mint a bolognese-nek. Szerintem Bogyó szőrét könnyű fésülni, csak minden nap kell csinálni, mert nagyon gyorsan összeáll, nincs aljszőrzetük, csak fedő. Chilinek elég hetente 2-3x kell csinálni, és ahogy láttam inkább kefélgetni kell. Érdekes volt figyelni Borit is, aki Kópénak igyekezett megtanítani az ajtó nyitását. 
A jó levegő és a mozgás jót tett az étvágyunknak is, ahogy láttam szinte mindenki befalta a vacsorára kapott jókora adag rakott krumplit. Ezután Barbara és Andi felügyeletével megettem a kutyust. 

Úgy fél 8 körül végre összeterelődött a teljes csapat a törzshelyünkön, a társalgóban, így Márta belekezdett a klikker tréning alapjainak magyarázatába, elmondta, hogy ennek alkalmazhatósága kutyánként változik, sok mindentől függ, van olyan kutyus, amelyik a módszer segítségével jobban tanul, mint ha csak szimplán a pozitív megerősítést alkalmaznának.
Hangsúlyozta az időzítés fontosságát, hogy meg kell tanulnunk eltalálni a megfelelő pillanatot, ami lényegében egy lépés a cél felé. Először határozzuk meg a célt, ha összetett, akkor bontsuk több egyszerű részre. Minden klikk után adni kell falatkát, de nem kell rögtön, lehet vele kicsit matatni, molyolni. Semmilyen segítséget ne adjunk a feladatot illetően a kutyának, se tettben, se szóban, de a kutya feszültségének oldására lehet olyanokat mondani ami nem kötődik vezényszóhoz, nem ért, de biztató hatású: pl. Meg tudod csinálni!, Ügyes vagy! stb. Mindig egy klikk-el kezdünk, utána egy jutifalat - ezzel úgymond tisztázzuk előtte, hogy most klikkerezni fogunk. Ha tárggyal kapcsolatos a feladat, akkor mielőtt rávezetnénk arra, hogy mit csináljon a tárggyal, először magát a tárgyat kell megerősíteni. Fokozatosan, mindig többet várjunk tőle az előző lépésnél. 

Márta az elmélet jobb megértése érdekében a gyakorlatban is bemutatta, emberen. Ehhez kiküldte Katit és addig megbeszéltük, hogy mi legyen az elérendő cél. Jókat nevettünk, miközben Kati próbálta kitalálni, hogy mi is a feladat, közben Márta magyarázott. Ezután sorba jöttek a kutyusok, többek közt Dónak (labrador) és Scottynak (shelti) kifejezetten jól ment a klikkerezés, Chilinek már nem annyira, Kefír (retriever) meg szinte semmit se haladt -  ez is azt tükrözi, hogy mennyire különbözőek a kutyusok. Még egy dolgot figyeltem meg: szinte minden kutya hozzá van a szokva, hogy szűk helyen, sok ember és kutya előtt kell teljesítenie, de így is vannak kutyák, aki szégyenlősek a többinél, ilyen pl. Tücsi is.
Nagyon jó hangulatban telt az este, sokat nevettünk. Márta csoportképet készített rólunk, majd megköszönte a munkáját Attilának és Ritának, annak a két nevelőszülőnek, akiknek a kutyáját a gazdik a táborból egyenesen hazaviszik. Kaptak egy emléklapot és egy üveg pezsgőt. Mind a ketten meg voltak illetődve, a sírás határán álltak. Másnap hazafelé a metrón kérdeztem Ritától, hogy nehéz-e elengedni a kutyát? Azt válaszolta, hogy mindenki ezt kérdezi tőle, de ez rossz kérdés, mert persze nehéz, de ő úgy érzi, hogy kapott egy feladatot és sikeresen végrehajtotta - és ennek jobban örül. Elmondta még, hogy "az lenne a nagyon nehéz, ha sohase láthatnám ezután".
A csoport nagy része elvonult a szobájukba, én még maradtam beszélgetni, ahol többek közt az Alapítványról, a hozzá kapcsolódó tevékenységekről, hiányosságokról volt szó, hogy min lenne érdemes változtatni. Megköszöntem a többi gazda nevében is a munkájukat, elismeréssel adóztam az önzetlenségüknek. Szubjektíven elmondtam, hogy a kezdetekkor úgy éreztem, hogy nem minden kérdésemre kaptam választ, nem mondták el hogy mikor mi következik, nem hívták fel a figyelmet a lelki nehézségekre - azaz hiányos a gazdatájékoztató. Megosztottam velük azt is, hogy úgy érzem nagy bátorság volt úgy a hallókutya programban részt venni, hogy nekik sem volt erről tapasztalatuk, nincs minta, nem láttam hogy a megtanított jelzések valóban a segítségemre lesznek-e. Szóba került a mindennapi életben tapasztalható diszkrimináció a fogyatékosokkal szemben, hogy nekünk, hallássérülteknek az a nehéz, hogy nem látszik rajtunk, hogy mi bajunk van, emiatt a többség bunkónak tart. (Én már ott tartok, hogy akár egy plecsnit is szívesen hordanék.)
Éjfél körül levittem Chilit egy utolsó körre, sajnos a szobába visszatérve elég nyugtalan volt, állt az ajtó előtt, jó fél óra kellett mire megnyugodott - az első éjszaka után enyhe szeparációs stresszt jeleit mutatta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése