2011. február 25., péntek

Hogyan kommunikáljunk a hallássérültekkel? - I. rész

Régi vágyam, hogy valamilyen módon közelebb hozzam a hallókat és a hallássérülteket, de ez a mai, kommunikációra épülő társadalmunkban kifejezetten nehéz. Reményeim szerint ezzel a három részes cikksorozattal sikerül egy híd alapjait leraknom, várom hozzászólásaitokat, élményeiteket, írjatok arról, hogy szerintetek hogyan lehetne javítani a jelenlegi helyzeten.

A hallássérült szó egy gyűjtőfogalom, mely magába foglalja a siketeket és a nagyothallókat. A siketek nem rendelkeznek hallásmaradvánnyal, általában nem viselnek hallókészüléket, többségük jelnyelven beszél. A nagyothallók rendelkeznek hallásmaradvánnyal, viselnek hallókészüléket, megfelelő minőségű orvosi rehabilitációval, fejlesztéssel jól be tudnak illeszkedni a hallók világába.
Vannak olyanok is, akiknek egyik fülén van némi hallásmaradvány, a másikon semmi sincs. (Én is ilyen vagyok, igazán sehova se tartozom, de mindkét világot ismerem.)

Egy tipikus jelenet: bemegyek a bankba elintézni valamit, az ügyintéző többnyire lefelé vagy a monitor képernyőjét nézi, kérdés közben nem néz rám. Többször is rákérdezek, hogy mit mondott, megkérem, hogy beszéljen érthetően, erre ideges lesz, furcsán néz rám. Aztán amikor elmondom, hogy ne haragudjon, de hallássérült vagyok, akkor zavarba jön és nem tudja kezelni a helyzetet. Továbbra se változtat sem a fejtartásán, elkezd hangosan, az artikuláció rovására (sajnálkozva) beszélni, de ezzel csak nehezíti a helyzetet. Ráadásul sok embert zavar az is, hogy nem a szemébe nézek beszélgetés közben, hanem "máshova", de ez a máshova nem más, mint a szája.

Számtalan esetben előfordult az is, hogy amíg nem derült ki, hogy hallássérült vagyok, addig azt hitték, hogy bunkó vagyok, direkt nem figyelek oda, értelmileg akadályozott vagyok, "azt hittem a fejeddel van valami baj" és még sorolhatnám. Szerencsére a legtöbb esetben sikerült tisztázni a félreértéseket, én is tanultam ezekből. Ma már igyekszem odafigyelni erre, a beszélgetés kezdetekor elmondom, hogy: "hallássérült vagyok, kérlek beszéd közben nézz rám, és ha nem figyelek oda, akkor érints meg vagy más módon jelezz".
Elismerem, hogy részben mi is hibásak vagyunk, hogy a beszélgetés elején nem mindig "fedjük fel" magunkat, de ez a legtöbbször nem tudatos, mert ez egy állapot, amit idővel (különösen azok akik így születtek) már észre se vesz az ember, természetessé válik. Mivel mindannyian különbözőek vagyunk, vannak olyanok is, akik szégyellik, nem szeretnek erről beszélni, mert félnek, hogy ezzel sebezhetővé teszik magukat - ezt is tiszteleteben kell tartani. (Néha nekem sincs kedvem elmondani.) 

Arról meg egyáltalán nem tehetek, hogy nem látszik rajtam, hogy fogyatékos vagyok, pedig én már ott tartok, hogy kitűzőt is szívesen hordanék, ahhoz hasonlót amit gyengénlátók hordanak (kör alakú, sárga alapon három fekete pötty).
A legnagyobb probléma szerintem az, hogy miért van az, hogy mondjuk a rosszul beszélő nagyothallót rögtön lehülyézik? "Maga süket?!" - hányszor mondták már ezt nekem is... Miért nem gondolkozik el az illető, hogy esetleg nem-e hallássérült az illető.

"Ne felejtsd el, a siket embernek több bántásban lehet része, mint a mozgássérültnek vagy a vakoknak, mert a sérültsége nem annyira látható. Igaz, néha komikusnak tűnhet a viselkedése, ahogy hadonászik a kezével. Ha viszont szóba elegyedtek, félreértheti, amit mondasz neki. A siketeket bizony akaratlanul is kinevethetik mások! És azt se felejtsd el, hogy fogyatékuk számukra veszélyes helyzeteket is teremthetnek. Például nem hallják meg, ha rájuk dudál egy autó az utcán... "
(Az idézet a www.neparazz.hu oldalról származik.)

...

A hallássérültek értelemszerűen elsősorban nem hangok, hanem jelnyelv, szájról olvasás, testbeszéd, szemkontaktus útján kommunikálnak. Ide sorolható a rezgés is, de ennek inkább tájékoztató, figyelemfelkeltő szerepe van.

Jelnyelv: vizuális kódrendszer legfejlettebb formája, melyet elsősorban a siket emberek használnak. A jelnyelvnek is van egy sajátos hangtana, alaktana és mondattana. Általában az adott nyelv nyelvtani sajátosságai jellemzik a jelnyelvet. Szókincse pontos nyelvtani szabályok szerint rendeződik, így annak nyelvjárásai is lehetnek. Tanulásának nehézségei összemérhetők a hangzó nyelvekével.
Egy jelnyelvi egység (jel) komplett jelentést hordoz (nem pedig betűt v. hangot idéz fel). Kiegészítő kódként létezik ugyan az ujjábécé és a fonomimikai ábécé, de ez csupán nevek, betűhalmazok, esetleg ismeretlen kifejezések visszaadására szolgál.

Szájról olvasás: az a technika, amivel az alkalmazója vizuálisan, a szájmozgások alapján ismeri fel a beszédet. Az így látható mozgássorozat a szájkép. Sok olyan hang van, amiknek ugyanaz a szájképe, sőt egyes szavak is ugyanolyannak látszódnak. Az ember legfeljebb az elhangzottak 32%-át képes így felismerni, a többit a téma és a szövegkörnyezet alapján kell kikövetkeztetnie.

Testbeszéd: nem verbális jelek használata. Fajtái: mimika, vokális kommunikáció, tekintet, mozgásos kommunikáció, testtartás, térköz. Hangulatot, érzelmeket "olvasunk ki" vagy ha nem értjük mit akart mondani a másik, akkor ennek segítségével próbáljuk kikövetkeztetni (pl. a jegyellenőr lefelé néz, tartja a kezét - várja a jegy átadását).

Szemkontaktus: a szemünkkel úgymond hívjuk egymást, nézve "mutatunk" egy tárgyra, személyre stb.

Példák rezgésre: ha meg akarom állapítani, hogy szól-e a TV, akkor a hangszóróra teszem a kezem vagy ha vizet forralok, de fedő van a lábason, akkor a fedő rezgése alapján, annak levétele nélkül megállapítom, hogy forr-e már a víz vagy sem.

Hogyan kommunikáljunk a hallássérültekkel? - II. rész
Hogyan kommunikáljunk a hallássérültekkel? - III. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése